Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - Csehy Zoltán: Orpheusz teste (A mitológiai referencialitás szerepe Kovács András Ferenc kavafiszi versében)
Orpheusz leste 3 a költő halálának anticipációs rítusa és nyelve lesz, hanem a mü halála is, a szöve- gileg meg nem született főmű katasztrófája, mely egyszersmind a költő testen túli szöveglétét is meghatározza. A hol szenvtelen, hol felvállaltan elfogult narrátor gyakorlatilag Himerosz sorsában Orpheusz történetét mondja újra, holott végig Orpheusz hiányáról beszél. Orpheusz mint mű azonban nem potenciális szövegiségé- ben, hanem Himerosz beteljesedett orpheuszi sorsával lesz önazonos. Vagyis a létezés nyelve Himerosz egzisztenciális meghatározhatóságában költői teljesítmény is, az ő műve Orpheusz megélése a totális azonosulásban. Hármas portrét kapunk, jobban mondva Orpheusz mitológiai lényének kettős lenyomata jelenik meg előttünk: Himeroszé és Kavafiszé. Kovács András Ferenc könyvének Himerosza ugyanis maga Kavafisz, akinek Két athéni füzete Kavafisz titkos, ismeretlen remekeit tartalmazza. Kovács András Ferenc ráadásul a költeményt 1931-re datálja: a gégerák diagnosztizálása elé, a pokoljárás kezdőpontjává teszi. Mielőtt ezt a kusza szövevényt átláthatóbbá tennénk, érdemes kitérni a szerzőség kérdésére. Az átköltés, átirat és fordítás határai történetileg mindig is rugalmas határok voltak, mondhatni szinte határtalanságok, a pretextushoz való viszony pedig irodalomtörténeti távlatból szemlélve nagyrészt inkább hangsúlyozottan etikai kérdésként fogalmazódott meg. A régi irodalom horizontján kérdéses, hogy például Balassi Bálint Angerianus, Gyön-gyö- si István Ovidius-forditó volt-e vagy inkább afféle kivonatos parafrázisok létrehozója, mindent önmagán átlényegítő nyelvbűvész. A megítélés koronként változik, aszerint, hogy a fordítást alsóbbrendű vagy netán egyenrangú művészi megnyilvánulási formaként értékeljük-e. És mi a helyzet a fordítások fordításaival? Törvény- szerü-e, hogy a fordításláncolat végén olyasmi kerül ki, mely már az önálló alkotás kritériumait is (ha vannak ilyenek) kielégíteni látszik, vagy az a valószínűbb, hogy épp ilyen úton jut el egy-egy szöveg oda, ahová egy Ady-vers jutott az oda-vissza- fordítgatási lázban Karinthy híres paródiájában?5 Különösen összetett probléma ez Kovács András Ferenc Kavafisz-könyvének esetében, mely tudatosan játszik e minőségek elbizonytalanításával. Kavafisz több-e mint egy újabb szerepartikuláció, egy újabb szín a palettán? „Kovács szerepei nagyszerűek, impozánsak, figurálisán igencsak figyelemre méltóak: csupán egyetlen, valóban csekély megjegyzés fűzhető hozzájuk, mégpedig az, hogy rendkívüli mértékben hasonlitanak egymásra”- írja Margócsy István.6 Elvben talán Kavafisz lehetett volna a kivétel, hiszen nehéz Kovács András Ferenc nyelvi varázslataival ellentétesebb, antipoétikusabb beszédmódot szembeállítani, mint épp a görög irodalom e nagyságának világát. A kötet ambivalens fogadtatása nagyrészt épp a Margócsy által megfogalmazott törvény- szerűségből, illetve a két költői világ önkéntelen közelítéséből fakadt, részint pedig a fordítás és pszeudofordítás viszonyának világossá válásából, mely nagyrészt a Déri Balázs nevével fémjelzett Alexandria örök című filológiai alapozottságú Kava- fisz-kötet hitelesítő tekintélyének köszönhető.7 Tanulmányozható a pretextussal bíró Kavafisz-szövegek vagy átiratok egymáshoz és a görög szöveghez való viszonya, ám a két könyv teljesen más regisztert képvisel: az egyik fordításkötet, a má
