Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
48 Csehy Zoltán iktathatósága és más-más alakváltozatában történő vissza-visszaiktatásának feszültsége egyéni ritmust kölcsönöz a trilógia szövegvilágának. Ugyanilyen kardinális „ritmusalkotó” tényező az alacsonyabb szófaji kategóriákba sorolható szavak („másik”, „mintha”, „mégis”) kardinális kiemelése és reflektorfénybe állítása, illetve a kollázs és a montázstechnika alkalmazása a jelek univerzális, piktogrammati- kus lehetőségeinek kiaknázásával (lásd a híres ragasztás-ciklust), mintegy képie- sítve azt a módszert, melyet Tóth egyébként a hagyományosabb szöveggenerálásban is érvényesített. „Mint az arany szavak, álnok a közelítő éj. / Mi a némák almájába harapunk” - mondja ki Celan azt a korszakos dilemmát, mely a szó mindenkori létmódjának egyik legpontosabb jellemzése is egyben. A szlovákiai magyar közegből induló, és ugyanoda visszatérő Tóth László nyilván premisszaként számon is tartja ezt a gondolatot. Legutóbbi, új verseket tartalmazó kötete (Kötélen, avagy amint az ég...) címadó kötélmotívumának asszociatív holdudvara ezt evidensen alátámasztani látszik: „Mondatom kötelén rángok most mégis, / himbáló lábammal a jelentés a semmibe rúgtat” {Kötélen). A nyelv kötele a bábjátékos kötele, a világot úgyis Pedró mester mozgatja, mint ahogy ez de Falla remekművéből teljesen világos, ám föllázadhat-e mestere ellen a báb, és újrajátszhatja-e a mester történeteit? Vagy eleve a báb határozza meg a mester lehetőségeit? Ezekkel a filozofikumba oltott költői lehetőségekkel játszik el Tóth László költészetének poszt-posztmodem szakasza. A nyelv azonban köldökzsinór is, olykor meg egyenesen az akasztófa vagy a gúzsba kötés kötele. A Tóth-féle, újabban eredendően nyelvfilozófiai indíttatású költészet ráadásul még a csönddel is a nyelv részeként számol, kérlelhetetlenül vizsgálja a létre hívott szó jelentéseinek mozgását, az értelemtulajdonító gesztus sokféleségének lehetőségét, még akkor is, ha, ahogy a Kötélen című végén világosan, sőt kissé talán gnómikus-tételesen le is szögezi: „az értelmezés lényegemtől foszt meg.” A szó fatalista felfogást nyer: az egyéni szókonstellációk történeti rendszere azonosítódik az önéletrajzzal, melyben ott munkál a kozmikus megsejditése, majd viszonyítási rendszerré tétele is. Ádám, az első ember egyfajta formaként működik, és ez a teremtésaktust groteszk módon megidéző aktus értelmezések rétegeit engedi magára, ezek közül is a legfontosabb, hogy az első ember teremtett sorsa Tóthnál lényegében egy szótár megteremtésévé válik. Ez explicit módon kifejezést is nyer: „...Ádám a nyelvben / teremtődik” vagy: „százezer év mordul egyetlen tőmondatban” {Adám visszatér). Tóth a nyelvben, amellett, hogy költőileg releváns világmagyarázatot lát a létezésre, s így a nyelvbe hálásra is, meglátja a szavakat megelőző „nyelvet” is. A másik kulcsszó tehát az identitás maga: mivé formál minket a nyelv. A Permutációk című vers plasztikus ridegsége erre kínál lehetséges választ: az identitás e szempontból nézve nem biztos, hogy több, mint bizonyos grammatikailag engedélyezett po
