Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
44 Csehy Zoltán ré teremtődik, s az olvasás maga lényegileg egy-egy ilyen kulcsszó bizonytalan metamorfózisait követi nyomon. Egy más metaforával ezt Tóth így mondja el: „hajnalban / megtelsz bokrokkal / indáid közt átcsusszannak / a fogalmak” (A hangok utánzata). Ez a vegetatív metaforarendszer nem csak azért fontos, mert ahhoz a klasszikus (antik) beszédmódhoz csatlakozik, mely előszeretettel beszél növényi metaforákban az alkotás önreflexivitásáról, hanem mert Tóth költészetének elsődleges univerzuma az idő ellenében létező tér, s e tér feltérképezhetősége (nem véletlenül viseli számos későbbi verse a topográfia alcímet). A növényi lét az olasz hermetizmus és a belőle kibomló egyéb irányulások egyik kulcskérdése Montale magnóliájától egészen Sandro Penna szár nélküli virágként aposztrofált költészetéig. Hermetista karakterű például az Alom című verse, mely a kihagyásos szabad asszociativitás mellett a nyelvi helyettesíthetőség szürrealista gesztusával játszik, ugyanakkor első pillantásra még a szálak nélküli képzelet futurista hagyományaihoz látszik kötődni: Alom lovak és hatkarú polipok szemükből esővíz csurog cseresznyét szülnek a fák a lovak és hatkarú polipok A hang képzetét a betű alakjával összejátszó, fonetikai és képi értelemben fi- ziognómikus Lexikon cimü költemény értelmezhetősége máris a jelentéspolivalen- cia lehetőségeivel és az intertextuális gesztusokkal való tudatos játék jegyében munkálható ki, s mintegy példázza is azt a szöveggenerálási metódust, mely Tóth költészetének egy jelentős vonulatát reprezentálhatja: a költemény egyrészt Ví- tézslav Nezval cseh szürrealista költő zseniális Ábécé című versének párjaként ol- vasódik, másrészt e furcsamód szürrealista szöveg - hiszen nem a kontrollálatlan asszociativitás szokásos nyelvi áradása jellemzi - visszaköt az abecedárius vers klasszikus (talán bizánci gyökerű) műfajához, melynek szép régi példáját kínálja például Amadé László, de Galeotto Marzio poétikusra hangolt De hornine című értekezésének vonatkozásai épp ugyanolyan sikerrel vehetnek részt a vers történeti rétegeinek feltárásában, mint a Tandori- vagy Oravecz-olvasás során kimunkált olvasói tapasztalatok. Ez a történetiség - mely idézzen meg bár műfajokat vagy re- prezentálódjon egy-egy motívum által - segít Tóth szövegeit, szegmenseit egységgé, történetté szervezni, s ez kivált az Ithakából Ithakába (1975) cimű kötettel kezdődően igaz. Az egyrészt allúziótechnikai bravúrok, másrészt szinte észrevétlenül