Irodalmi Szemle, 2009

2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)

16

Fried István

zorálásával („A kötet megjelenését a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta”) egy meghatározott irodalmi csoportosulás ad hírt önmagáról, s e csoportosulás jelentkezését, antológia szerveződését támogató(?), szorgalmazó^), megvalósító^) Társaság tizenkilenc szerzőnek kínált lehetőséget arra, 2008-as alkotásait akként vigye az olvasók elé, hogy a kollektív prezentáció révén képet kaphassunk: ki merrefelé tart versben és prózában azok közül, akik minden bizonnyal társasági tagságukkal maguk is elismerik „valahová tartozás”-ukat. Csakhogy azonnal fölmerül a kérdés: miként értelmezhető ez a valahová tartozás? Van-e, egyszerűsítsünk, valami olyan közös téma, „irány”, retorikai-stilisztikai-poétikai „eszköz”, amelynek révén e társasági tagok lírája-epikája radikálisan vagy csupán szemmel láthatólag különböznék a hasonló jellegű magyarországi vagy erdélyi, netán egy-egy város szerzőit bemutató vállalásoktól? S ha a szemelvények zöme a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében, a Szőrös Kőben, sőt, az Új .Szóban és a Vasárnapban jelent meg, nem csekély például azoknak a verseknek a száma sem, amelyek a magyarországi olvasók által sűrűbben forgatott Alföldben, Bárkában, Jelenkorban stb. láttak napvilágot. Továbbá már első belelapozásra kitetszhet, hogy Juhász R. József „szimul- taneista”, (neoavantgárd) versbeszédének (ha mindenáron rubrikázni kívánnék) több köze van ahhoz a szellemiséghez, amit a Budapesten szerkesztett-kiadott Magyar

Műhely képvisel, mint mondjuk Z. Németh Istvánnak „technicista”

..számítógépes

ér

deklődésű kísérleteihez. Szalay Zoltán prózája az ál-történelmi-ál-mitológiai újra- írási gyakorlat követőjének látszik, míg Grendel Lajostól az egyetlen szemelvény az anekdotahagyományra rájátszó, annak mai rekvizitumokkal színesített ironikus írásmódját képviseli, amely a XIX. századtól örökölt kisvárosi tematikát, a zsánerfigura középpontba helyezését és köré nem kevésbé „régimódinak tetsző” alakok rajzát („a börtön nyugalmazott igazgatója [...] nagy tiszteletnek örvendett, mert talpig becsületes és megvesztegethetetlen férfi volt, amolyan igazi párbaj-hős, ha a párbajnak nem múlt volna már divatja”) látszólag naiv történetmondással viszi színre. Miközben a jó ember-rossz ember hiedelemre csupaszított külső szempont esendőségét sugalmazza az elbeszélés, kitekintve arra a korszakra, amely kedvezett (mindenféle) sematizáló tézisnek. Hozzá képest Hunčík Péter regényrészlete egy extrém szituáció ugyancsak anekdotába illő epizódját jeleníti meg, ám itt szó sincs naiv történetmondásról (még annak látszatáról sem), az én-elbeszélő nem a maga történetével áll elő, s ez lehetőséget ad számára a szituációknak a humorba, az eltávolító nevetésbe kifuttatására.

A tematikai és írói magatartásbeli eltérések ugyan még viszonylag könnyen megingatható ellenérvek, hiszen az antológiának feltehetőleg az a célja, hogy a „szlovákiai magyar irodalom sokszinüség”-ét és rétegzettségét igazolja. Ugyanakkor, az említett prózai alkotásokat leszámítva, valamint, s ez akár meglepőnek is volna nevezhető, Tőzsér egy versétől, Juhász R. József egy utalásától eltekintve („ez van itt/ nem tökmag/ nem burcsák/ nem Slota”) csupán a megjelenések helyeinek egy része és az idézett címlap árulja el: a szemelvények szerzői a Szlovák