Irodalmi Szemle, 2009
2009/7 - Peter Jaroš: A meteorológus
14 Peter Jaroš Meglátogatom, elbeszélgetünk és cigizünk egy kicsit. Fél órán belül nála lehetek, egy órát beszélgethetünk, s fél óra alatt ismét felérek ide. Ez együttvéve két óra, addig nem történhet semmi. Ahogy hirtelen elindul, megbotlik. A villanylámpa kirepül a kezéből, ő meg elterül a földön. Hallja, ahogy a lámpa gurul lefelé a lejtőn. Feláll. Csak most tér igazán magához, és tudatosítja, hogy erős szél támadt. A feje fölött egyetlen csillagot sem látni. A távolból mennydörgés hallik, mintha a föld morajlana. Számtalan villám hasogatja az eget. Vihar lesz, és nem is akármilyen! Jó, hogy nem mentem le. Sajnálja a villanylámpát. A házikóhoz húzódik. Tán jó is, hogy maradtam. Hátha meglopott volna, vagy még... De azt talán mégsem, azt nem! Kívülről becsukja az ablaktábIákat, bemegy a házikóba és meggyújtja a petróleumlámpát. Bekapcsolja a zsebrádiót. A zene bekúszik a tárgyak közé. Elnyúlik a fekhelyén, s hirtelen felidéződik benne egy nyári nap. Néhány évvel ezelőtt történt, falun, a felesége anyjánál, az anyósánál. Ugyanilyen este volt. Az anyósa elment a szomszédba tejet venni, mert váratlanul betoppant egy másik család is. Vil- lámlott és dörgött. A verandán ült, s az üvegen át nézte a vihart. Egyszer csak egy fekete alak jelent meg az üveg előtt, majd villámlott egyet. Az anyósa állt ott. Kinyitotta neki az ajtót, és beengedte. Ahogy sietett, a kannából kifröccsent a lépcsőre a fehér tej. Megrémült. Fehér vér! Az anyósa fehér vére! Ahogy lépdelt a fehér foltokon, az volt az érzése, hogy az anyósa vérében gázol... A fehér vérben... Abbahagyta az emlékezést. Fordult egyet az ágyon, kikapcsolta a rádiót, s mielőtt még elaludt volna, megállapította, hogy kint a vihar egyre fokozódik. Erős szélrohamok cibálták az ab laktáb Iákat, s azok résein behatolt a helyiségbe a villámok cikázó fénye. Az ég meg szüntelenül morajlott. Reggel időben ébredt. Még csak virradt, és már a házikó előtt nyújtózkodott. Megállapította, hogy az esővízfogó tartályok csaknem megteltek. Elment a hegytető szélére és lenézett a völgybe. Nem látott semmit, mert alatta köd gomolygott. Felöltözött, becsukta a házikót, és elindult lefelé. Jól haladt az ereszkedőn, bár lassabban, mint máskor, mert a sziklák nedvesek és csúszósak voltak. Fütyörészett is egy kicsit örömében, mivel a köd egyre ritkult. Már meg tudta különböztetni az előtte lévő távolabbi tárgyakat is. Vajon alszik még? Nem jövök éppen rosszkor? Megint fütyörészni kezdett, mert megpillantotta maga előtt a sátor halvány körvonalait. Egyre fütyörészett, sőt kétszer-háromszor a sziklákra is csapott és kiáltozott, de az ismeretlen nem mutatkozott. Leereszkedett még vagy ötven métert, ismét kiáltozott és nagyot füttyentett. Aztán hirtelen abbahagyta. Nekilódult olyan lendülettel, hogy majdnem elesett. Hosszú ugrásokkal odarohant a sátorhoz, ahonnan lábak lógtak ki. Némán állt fölöttük, majd nagyot rúgott a sátorlapba. Kifújta az orrát. Aztán lehajolt, meg-
