Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Gál Sándor: Napló 2006 (4)
62 Gál Sándor Korábban Lessing, még korábban - meg ismét - Nietzsche, mostanában pedig H. Spencer jelentett, illetve jelent - mások mellett —, több-kevesebb kijegyzetelni valót. E minden cél nélküli munkát miért érzem fontosnak? Mire használhatom e „pogány értelmű szavakat” (Lessing), ha az idő kegyelme megtart még néhány évig? Most és itt, azt hiszem, ezekre a kérdésekre nem érdemes keresni a választ. Azon viszont már érdemes elgondolkodni, hogy a kijegyzetelt részletek szinte mind az emberi létezéshez kapcsolódnak. Vélhetően arról van szó, hogy az Új végtelen c. kötet versei után, vagy azokon túl, egy új verseskötet - vagy vers - alaplerakása érlelődik bennem. A létezés határai, a halálnak mondott átváltozás - azok a lehetséges belső és külső dimenziók, amelyek az én ember-időm és a bolygó — a Föld - saját idejének az egybeesése, s benne a leépülés globális ténye összegződhet. Az eleven anyag méltóságáról van - lehet - szó. Mert - ez ismét Lessing - „az igazság bizonyára ér annyit, hogy halálunkig azt valljuk”. És milyen közel áll ehhez a nietzschei fragmentum: „... újra, meg újra az emberhez hajt engem az én teremtő akaratom...” (...) November 29. szerda. Herbert Spencer írja ( Alapvető elvek): „A gondolkodás pillanata átvezet bennünket a föltételes létezésen túl a nem föltételes létezéshez.” Majd hozzáteszi: „Innen származik az objektív realitásba vetett szilárd hitünk.” Lehetséges, hogy itt a „végső ok” megközelítéséről beszél? A halálról, „ami minden más létezés nélkül létezik”. A megsűrűsödött novemberi sötétben az emberi képzelet eljátszhat az ilyen felvetésekkel, s még valamilyen mélységek legmélyén valóban érzi is a távolságok időtlenségét, de mi haszna belőle?! Mert az „objektív realitás” az, hogy átléptem a 69-ik évet, és ha tetszik, ha nem, ezt a tényt semmi bölcselet nem tudja az értelem határa mögé rejteni. Ebből következik, hogy - lezárandó a mai napot - megiszok egy pohár vilmoskörtét, s többé nem foglalkozom a gondolkodó anyaggal, amely — vagy: aki? - én volnék, sem a „végső ok” mikéntjével. (...) December 8. péntek. Tegnapelőtt tudtam meg, hogy ma kezdődnek a Fábry Napok. Ebből látható, hogy mostanra milyen messzire kerültem mindattól, ami évtizedeken át hétköznapjaim valósága volt, s amit igyekeztem olyan minőségi szinten tartani, amely mellé bármikor oda állhattam, oda állhattunk. Az idei Fábry Napok műsorából azonban az derül ki, hogy a politika és a politika vigécei immáron képesek voltak Fábryt is kisajátítani. Az irodalom, a kultúra, az anyanyelv tartományai már a rendezvény perifériáján is alig képesek megállni. Holott ennek a rendezvénynek évtizedeken át ez adott rangot és értéket. Az idei programból egyértelművé vált az a süllyedés, amely ezt az értéket és rangot elveti, semmivé alázza - Fábry minden üzenetével együtt! „Az igénytelenség - halál” írta volt Fábry. Ehhez itt és ma én azt teszem hozzá, hogy az igénytelenség több a halálnál - életalázó üzérkedés, kufárok börzéje... Hátborzongatón látnom, hogy amit évtizedek alatt
