Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Kozsár Zsuzsanna: Phaidra (Ki vagy te?, Ágy és vágy, Fohász, Magával ránt, Obulus, Phaidra halott, Az utolsó szó jogán, Égre kiáltó, Hullámok)
48 Kozsár Zsuzsanna Nézte a testet, mely egykor eleven volt és kívánatos, a testet, melyet ölelt és csókolt, kereste benne azt a nőt, aki éveken át mellette élt, akivel megpróbálta megosztani a megoszthatatlant is. Nem találta sehol, ez a kihűlt, mozdulatlan halott nem volt többé Phaidra, idegen volt, valami sosem látott, görcsösen erőlködő arckifejezéssel, ehhez a testhez nem volt sosem köze, ismeretlen volt és távoli. Nem tudta, mit kezdjen vele, el kellett temetnie a megfelelő szertartásokkal, de nem akaródzott belefognia, várta, hogy Phaidra belépjen az ajtón, és cselekvésre sürgesse. De nem jött senki. Thészeusz egyedül volt a halottal, aki bárki lehetett, üveges szeméből már nem lehetett kiolvasni, mire gondol, mit akar, mire vágyik, egy hulla volt csak, ötven kiló hús, mely oszlásnak indulhat a melegben, ha el nem földelik, Thészeusz fásultan a vállára vette, ráhelyezte a halotti máglyára, aztán összekotorta a parazsat és a csontokat, földdel temette be, ahogy a szokások megkívánták, mormolta a megfelelő imákat és fohászokat, végezte a hagyományos áldozatokat, és nagyon- nagyon üres volt belül. Csak egyetlen gondolat éltette, az irányította mozdulatait: Phaidra belép és megdicséri, hogy jól végezte a dolgát, helyesen cselekedett, amikor megadta a végtisztességet ennek az ismeretlen nőnek, akit az ö házukban lelt meg a halál. De Phaidra nem jött, pedig nagyon várta. Végigbotorkált közös szobáikon, meg-megérintette a tárgyakat, melyek Phaidra érintését viselték még, előhúzta ruháit, ékszereit, arról ábrándozott, milyen csinosan tud felöltözni a kedvéért, pedig úgyis tudja, hogy csak azért ölti magára a díszes holmikat, hogy ő letéphesse róla mindet, és gyönyörködhessen meztelenségében, mielőtt magáévá teszi. Akkor vágott belé a hiány. Ariadnét elvesztette, és hiába vette Phaidrát feleségül, nem tett jóvá semmit, nem találta meg a szigeten hagyott leányt, annak húgát meg nem kárpótolhatta egy idegen veszteségért. Hiába szerette Phaidrát, hiába halmozta el mindennel, Ariadné nem bocsátott meg, üldözte őt állandóan visz- szacsengő, kegyetlen szavaival, oroszlán szült téged, s valamelyik tengeri szörny volt az atyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett - most pedig eljött a túlvilágról, hogy magával vigye Phaidrát, és olyan sebet üssön ezzel Thészeuszon, mely sosem heged be. Halott, Phaidra halott, többé már nem segít, többé már nincs remény, hogy véget érnek a rémálmok, többé már nincs, aki megpróbálná megszabadítani a bűntudattól. Phaidra elment, cserbenhagyta őt, ahogy ő is cserbenhagyta Ariadnét, a kör bezárult, nincs tovább. Nincs más valóság, csak a tőr Phaidra szívében, csak a búcsúlevél a holmija közé rejtve, ennyi maradt, a többi elégett a lángok között az emlékekkel együtt. Thészeusz kiment a tengerpartra, nézte a végtelen vizet, mélyen belélegezte a sós levegőt, hogy bátorságot gyűjtsön végre, és elolvassa a levelet, melyet egy hajdanvolt nő írt neki, akit, míg élt, Phaidrának hívtak.
