Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - RUDOLF CHMEL 70 ÉVES - Duba Gyula: Esik a hó (novella)
Esik a hó 61 nyában komikus badarságok foglalkoztatják, szükségszerűen, hogy ily módon önmaga lehessen. Morvái így derül magában: a jelek szerint hát én is alkotó vagyok! Hazaérve magamra öltöm új cuccaimat, Wrangel nadrágban és szinpompás Nauti- ca ingben feszítek a televízió előtt, Rex rendörkutya pompás munkáját és Moser felügyelő zseniális teljesítményét élvezem. Közben török fügét majszolok és könnyű vacsoraként joghurtot és egy kiflit fogyasztok, pompás mulatság lesz...! Kinéz a villamos ablakán, figyeli a kavargó hóesést, meleg lakására gondol, elemi békehangulat, majd ismét a hóesés... „porka havak esedeznek, dehó reme róna...” dúdolja elégedetten. Néhány perc múlva az előszobában áll, télikabátját készül levetni, gyanútlan, nem sejt semmit... a bal kezére pillant s csak egy táskát lát benne, az élelemmel teli Tesco-táskát. A másikat, a világoskéket az új cuccal nem látja, semmi kétség, kettő helyett egy, hogy lehet ez...?! Annyira váratlan élmény, hogy meg sem lepődik, félreértés, a jelentését sem fogja fel. Villámcsapás, derült égből. Megbénult tudata sem mozdul, „megállt az ész”! Felfedezése annyira abszurd, hogy nem valóságos, mit kezdjen vele! Öntudatlanul a semmit birtokolja! Az úr lehetett ilyen abban a pillanatban, amikor az Úr megszólalt és kimondta: legyen világosság! S mindjobban derengő homály mélyéről pislákolni kezd, majd váratlan erővel feltör és rázúdul a felismerés, melytől pánikba esik: elveszítette a másik táskát! Szinte lehetetlen, mégis igaz, a kezéből veszítette el! Első érzése a csodálkozás, hogyan veszíthet el valamit a kezéből egy mentálisan egészséges, felnőtt és épeszű ember?! Aztán megvilágosodik a csapás mérete, villanásszerűen átéli vesztesége tragikumát. Mélysége kiszámíthatatlan, súlya mérhetetlen. Nem a dolgokról van szó, a néhány euróról, nem az anyagi károsodásról. Valami a lényéből kallódott el, önmagából veszített el egy részt! Az elégedettségből, ami fogyóban van, az önbizalmából, mely egyre kevesebb, elveszített egy szép nagy szeletet - tortaszeletet - a nyugodt életörömből, amelyben még része lehet. Roppant kétségbeesés fogja el, az önmagában való csalódás oly óriási súlya, hogy szinte a tér határtalanságával és az idő végtelenjével, tehát az abszolút semmivel azonos. A hiány teljes és tökéletes fokát sugallja: elveszítette egyáltalán azt a táskát? Volt ilyen táska? Vagy megbomló képzeletének gonosz játéka az egész? Talán nem is volt a világoskék táska, ez valamiféle döbbenetes tudatzavar! S eszébe jut, voltak olyan pillanatai, amikor arra gondolt, hogy talán nem épelméjű! Ahogy egykor anyja mondta: ne gondolkozz annyit, mert megbolondulsz...! A pillanat oly váratlan és annyira életidegen, hogy űrnek tűnik fel, valamiféle fekete lyuknak, mely elnyelheti! A dolgozóban áll a vacsoratáskával és úgy érzi, figyelik. Nézik őt a dolgok, a tárgyak. Szinte kíváncsian, várakozóan lesik a könyvei. A polcokról sok könyv nézi, súlyos gondolatokat rejtő, fontos müvek, összevásárolta, egyszer majd szüksége lesz rájuk. Klasszikus művek figyelő tömege nézi, melyeket már soha nem olvas el, három élet kellene hozzá, hogy áttanulmányozza őket. S a falakról olajképek tekintenek rá, jeles mesterek munkái, közeliek hozzá, szereti őket, mégis mennyire közönyösen, részvétlenül várják, mit tesz! A korábban
