Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Széthulló idő és felbomló én (Farkas Péter Nyolc perc című kötetéről)
94 KÖNYVRŐL KÖNYVRE kirándulás az életbe: a halál „megszokása” folyik az egyre hosszabb, egyre mélyebb alvások folyamán. Mindeközben még fel-felbukkan valami az életből: egy elcseppenő spermacsepp, egy régi ismerős levele, ezek a dolgok azonban az öregember számára már idegenek: egy másik világ kopottas emlékei. Egyetlen dolog miatt kell csak fenntartania a kapcsolatot ezzel a másik világgal: a nyelv maradéka az, ami összekapcsolja az öregasszonnyal: „ csak úgy és csak addig tarthatja meg az öregasszonyt, amíg meg tudja szólítani, meg tudja nevezni” (96.). Ebből a szempontból a Nyolc perc olyan, akár egy kalandregény és egyúttal szerelmi történet: a tét, meg tudja-e tartani az öregember az öregasszony nevét a tudatában, s ezzel meg tudja-e őrizni kapcsolatukat, ami egyedül életben tartja még őket? (Ez a megközelítés az olvasót Darvasi László Stern úr című novellájára emlékeztetheti, amelyben a tudós Stem úr elkezdi elfelejteni a szavakat, s hogy megőrizzen egy-egy kifejezést a tudatában, fennhangon kiabálja a nyílt utcán, hogy brokkoli, vagy hogy kutyapicsa. „Valaki ellopja a nyelvemet”, állapítja meg a titokzatos betegségben szenvedő Stem úr; ugyanezt mondhatná a Nyolc perc két örege, ha képesek lennének még átlátni a folyamat egészét.) Vagy felül lehet-e emelkedni a nyelv korlátján, s nem bomlik-e szét minden, „a vér, a lélegzet vagy a sejtele”, de ugyanúgy a szerelem is, a névtelenségben? Nemcsak az öregség a szerző témája, hanem a mindennapos felejtés, a szavak, a nevek pusztulása és ennek a pusztulásnak a felmérhetetlen tétje. A regény tehát az öregség allegóriáján keresztül közelíti meg a nyelv és a név elveszítésének problémáját, s a test, ami olyan fontos szerepet játszik az öreg házaspár „haláljátékában”, a leépülő test az allegóriában tulajdonképpen maga a szétforgácsolódó nyelv. Farkas Péter Nyolc perc című regénye mindenképpen merész vállalkozásnak tekinthető: kevés hasonló erejű, hasonlóképpen megrendítő szöveg született az utóbbi két év magyar prózájában, ami ilyen mélyreható elemzésnek vetné alá a testet és a tudatot egyaránt, a pusztulás szemszögéből. A szöveg kíméletlen és precíz vizsgálata a darabjaira hulló időnek, és benne a darabjaira hulló énnek: úgy döntöget tabukat, hogy közben nem lépi át a jó ízlés határait, s a humanizmus dogmáin és közhelyein túllépve alkot megrázó erejű képet az elmúlás valóságáról. {Magvető, Budapest, 2007. /12 oldal) Szalav Zoltán
