Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Aich Péter: Szájkosár nélkül 82 Markó Emil: Ő mindig jót akar...
84 Markó Emil Az asszony ámulva hallgatta csodálatos enyhülését és ujjongó szívvel abban reménykedett, az ura talán belátta, hogy tévedett, amikor arra a másik útra lépett. Örömmel ült be mellé a kis fekete sportkocsiba. Megbocsátóan és szeretetkeresőn tette karcsú kezét az ő volánon nyugvó kezére. De az ő arcáról ekkor már eltűnt az erőszakolt szelídség; kemény ráncok rajzolódtak a homlokára, keskeny száját mereven és fagyosan összezárta. Éva leolvashatta megkövült arcáról a lelkében folyó gyilkos küzdelmet, mert megrettenve kérdezte:- Min gondolkozol? Olyan különös az arcod, a szemed... Csak nem... csak nem szándékozol valamit tenni?!- Ugyan... Honnan veszed?... Türelmetlenül fordult asszonyához, de Éva nem tudott megnyugodni. Rémülten húzódott a rohanó kocsi sarkába. Később remegő hangon, könnyekkel küszködve szólalt meg;- Ha a vesztemet... ha a vesztünket akarod, azt sem bánom. Én mindig szerettelek téged, az első perctől kezdve, hűséges voltam hozzád, nem akartalak eltéveszteni, másnak adni... Ha pedig meg kell most halnom, csak azt kívánom, hogy veled együtt haljak meg és... Nem tudta befejezni, zokogva, fuldokolva borult a kocsi szélvédőüvegére. Ő idegesen rántotta vissza:- Na, mit csinálsz... ne beszélj bolondokat! Nem igaz, hogy szerettél, mert ha igazán szerettél volna, le is tudtál volna rólam mondani, hogy boldognak láss... A szeretet legfőbb bizonyítéka a lemondás. Érted? A lemondás! Éva csendesen megcsóválta fejét:- Tévedsz. Lemondani csak az anyai szeretet tud. A hitvesi szeretet csak ragaszkodni és talán megalkudni, belenyugodni képes... Pillanatra megragadták lelkét ezek a könnyes szavak, de aztán ismét csak szörnyű tervét látta, az utolsó tervet, amelyet életében végre akart hajtani. És mint a többinek, ennek sem szabad kudarcba fulladnia. A következő percben a kocsit nekivezette egy vastag út menti fának.- Igen, hát ez történt - fejezte be gondolatait és megpróbálta letörölni homlokát, amelyen kövér cseppekben ütött ki a hideg verejték.- Talán gyilkos vagyok - döbbent később erre a felismerésre. Éva gyilkosa... Ő talán már nem puha kórházi ágyon, hanem hideg, kemény márványon fekszik. Erre a gondolatra valami nagy, megmagyarázhatatlan fordulat állott be a lelkében. Úgy fordult meg a lelke, mint amikor a szennyes, szürke ágyneműt tiszta, fehér oldalára fordítják: alulra került benne a gyűlölködés, a bűn, és felül tisztán, fehéren, melegen fölragyogott a nagy szeretet. Éva iránt. Janka eltávolodott valahová, visszavonhatatlan messzeségbe, már csak Éva könnyes, megbocsátó mosolyát látta, a hűségét, bizakodását, reménykedését, amely ott csillogott tiszta kék szemében az utolsó percben is, amikor a kocsi recsegve fordult a vég felé.- Éva! - mondta magában ezt az újcsengésü nevet. Az ápolónő föléje hajolt:
