Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Aich Péter: Szájkosár nélkül 82 Markó Emil: Ő mindig jót akar...
Szájkosár nélkül 77 Hitler a Szovjetunióról, hogy olyan biztos volt sikerében? Milyen információi voltak? Mi késztette erre a lépésre? Politikai végrendeletében olvashatunk ugyan erre vonatkozó bizonytalan utalásokat, más indoklással együtt, akár megelőző háborúnak is értelmezhető a lerohanás, ám ez a magyarázat gyatra és kevés. Mert azért ne feledjük: a nyugati front nem volt elégségesen biztosítva, a kétfrontos háborútól pedig eleve rettegett. Vagy csak a Mein Kampf megírásakor? A hatalmi bődületben s az addigi katonai sikerek bűvöletében már nem? És másrészt: Sztálin miért hagyja magát annyira meglepni? Mert a lerohanás egyértelműen váratlanul éri, a hírszerzés ellenére olyannyira, hogy még védelmi helyzetben sincs a Vörös Hadsereg, ellenkezőleg, minden jel arra utal, hogy Sztálin is támadni készült (erre utal pl. Földi Pál Fejezetek a KGB titkos történetéből c. könyvében, bővebben Ki kezdte el a háborút c. tanulmányomban foglalkozom ezzel). Úgy néz ki, hogy amikor az agresszió kéznyújtás- nyira van, a diktátorok elvesztik a fejüket, értsd: józan ítéletüket. Pedig más is van a dologban: Mussolini görög hadjárata. Türk Attila szerint ez késleltette a Szovjetunió megtámadását, következésképpen a téli hadvezetést eredményezte, amire a német sereg nem volt kellően fölkészülve, s ez az oroszoknak jobban kedvezett. Azaz Hitler már akkor elvesztette a háborút a Szovjetunióval, amikor még meg sem támadta. Türk egy csomó indokot sorakoztat föl állítása bizonyítására, csak éppen közvetlen bizonyítékot nem. Tény viszont, hogy Mussolini nem nagy sikereket aratott a görögökkel szemben, s Hitler kénytelen volt „besegíteni”, hogy a déli szárnyat az angolok miatt biztosítsa, így aztán Hitler kissé „elkésett” a Szovjetunió lerohanásával. Hátborzongató végiggondolni azt a variációt, mi lett volna, ha a Barbarossa-terv korábban indul el, s győztes is, ráadásul abszolút történelmietlen, mert csak találgatni s föltételezni lehet. Egy Murphy-törvény szerint a történelem nem ismétli magát, csak a történészek ismétlik egymást. A tétel második részét épp a klisé-gondolkodás támasztja alá, első része viszont egyszerűen pontatlan, mert - éppen begyepesedett emberi mivoltunknak köszönhetően - nem vagyunk túl eredetiek, nem vagyunk képesek kibújni a bőrünkből, csak a kulisszákat változtatjuk, nem is túl látványosan, csak kissé szemfényvesztőén és kollektív feledékenységre alapozva. Azaz: ami a II. világháború után következett, az nem sokban lehetett más, mint ami akkor következett volna, ha a németek nyerik meg a háborút. Nagy valószínűséggel ott is bekövetkezett volna egy, az SZKP XX. kongresszusához hasonló esemény, majd egy rendszerváltás, és hát az idő, ugye, mindent megszépít, elsimít, a náci jelképek helyett pedig a kommunista jelképek lennének tiltva, és Auschwitz helyett a gulágról volna szó. Ez, persze nem így történt, minthogy a két fasiszta vezetőnek eltérő elképzelése volt, nem is szerették egymást (sőt még Brezsnyev-puszit sem váltottak), csak egymásra voltak utalva, mármint elsősorban Mussolini Hitlerre. Pontosabban fogalmazva: másokhoz viszonyítva kevésbé álltak egymással szemben. Mert azért ne feledjük: amikor Hitler először helyezi kilátásba az anschlusst, Mussolini szembeszegül, de facto megvédi Ausztriát. Ez az állásfoglalása később azért változik meg, mert Hitler - Olaszországgal ellentétben - megerősödött, s Mussolini annyira rá volt utalva a führerre, hogy nem volt érdemes Ausztria miatt packázni vele. Mindennek a lényege,
