Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Aich Péter: Szájkosár nélkül 82 Markó Emil: Ő mindig jót akar...
Szájkosár nélkül 75 volt, valamilyen palesztin akcióra, de csak a második helyen. S ez lélektanilag elég ahhoz, hogy elsősorban az (eltúlzott) zsidó agressziót lássuk ebben. A palesztin oldalt hallgatva pedig azt tudjuk meg, hogy ártatlan embereket (civileket, sőt gyerekeket) öltek meg az izraeliek, hogy gyakran élő pajzsként tartották maguk körül őket, csak véletlenül tudjuk meg, s ez mit sem változtat a megítélésen. Ha pedig azt akarjuk megtudni, mégis ki volt az első, aki valami disznóságot elkövetett, akkor holtbiztosán megtudjuk, hogy garantáltan az a másik volt. Ördögi kör, amit nem lehet fölgom- bolyítani és - úgy látszik - nem lehet befejezni. A történelmi vitáknak is ilyen jellegük van, éppen azért, mert senki sem képes saját hibáit bevallani, vállalni, nem is hajlandó erre senki. Ennek hátterében az a tapasztalat áll, hogy ha bármit megengedünk, azt azonnal teljes mértékű színvallásnak tekinti a másik fél anélkül, hogy ő is engedne a negyvennyolcból. így hát nem ismerünk el semmit. S ha mégis, akkor legföljebb védekezési hibát (amivel a másikat, értsd: a támadót még jobban bemocskoljuk), viszont a leglátványosabb disznósá- gunkat is szépen suttyomban a szőnyeg alá söpörjük. Ha ugyan nem nemzeti hőstettként tartjuk számon, egy kissé módosított formában - erre is akad példa bőven. Mert hát kellenek a legendák. A nemzeti mítoszok. Az egyház vagy a kollektív emlékezet által szentté avatott személyek. Hogy azok aztán a valóságban mit müveitek, már másodlagos, sőt gyakran nem is fontos. A mese a fontos. S ha azt bárki megkérdőjelezi, az olyan szentségtörőt keresztre kell feszíteni. így alakulnak ki a klisék, amelyeket nagyon nehéz megingatni, mi több, aki egy kissé föllebbenti a takarót, azt tényleg lehetetlenné kell tenni, legjobb, ha az agyonhallgatás süllyesztőjébe juttatják. Mertu- gye, amiről nem beszélünk, az nincs is, azt hiszik el, amit gyakran ismételgetnek. Ezt Goebbels is tudta, bár nem az ő találmánya volt. Sok olyan szent van, amely így született, s amely most is születőben van, éspedig minden nemzet történetében. Mifelénk a sort Szent István kezdi, akit, ha ma tenné, amit életében tett, aligha avatnának szentté, sokkal inkább bíróság elé hurcolnák, s ha pártatlan volna a biróság, súlyos ítélettel marasztalná el. Persze, manapság más kritériumok vannak... Több ilyen szent is akad, a korábbi és későbbi korból egyaránt. Például a népírtó Caesar, a háborús bűnös Napóleon; Kossuth is ilyen nemzeti ikon, de merje csak valaki megkérdőjelezni a negyvennyolcas forradalmat, vagy akár a szlovák Štúrt, aki szintén megingathatatlan „szentség”, holott az ő fején is akad vaj bőven. Meg aztán Edvard Beneš, ez a kétes figura, aki föltehetően nem azért kapott szobrot, mert az NKVD fizetett ágense volt. Ám értékelésük mintha lezárult volna, mindez immár amolyan végleges fölfogásnak látszik, senkinek sem érdeke, úgy tűnik, ezt a status quót megbolygatni. A legenda bizonyító erejű forrássá lép elő. S ez nem csupán a régebbi történelmi eseményekkel kapcsolatban van így, hiszen aktuális politikai érdek is létezik. Nézzük csak, mi a helyzet például a fasizmussal. Ha manapság valakit lefasisztázunk, köny- nyen megtörténhet, hogy mi húzzuk a rövidebbet. Mert az ilyen állítást, bizonyítani kellene. Na de hogyan? Mi is tulajdonképpen az a fasizmus? Tudjuk? Egy tyúklopást is körülményes lehet bizonyítani, hát még olyat, amiről nincs pontos elképzelésünk, ami nincs is világosan körülhatárolva. A Magyar nyelv értelmező szótára erről azt