Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Mács József: Szélhámosok hajója (Részlet a szerző készülő regényéből)
Szélhámosok hajója 63 gyeimét az apám és a császár teljesen hasonló ábrázatára. Ez azonban nem változtatott a szomorúságomon, s ezt a jócskán ittas főnököm sem hagyta figyelmen kívül. „Szeplosz, téged bántani valami! Elárulnád nekem, mi bántani? Én rajtad mindig segíteni...”- mondta akadozó nyelvvel úgy, mint aki alig bírt már állni a lábán. „Parancsnok úrhoz mindig őszinte voltam, most is az leszek! Sajnálom nagyon azt a fiatal katonát, akit szemem láttára hurcoltak el a fogdába. Lehet, hogy az Ipoly felső folyásánál lakik, odáig meg csakugyan nem járhattak a hajók. Most is látom, ahogy elvitték. Belebetegszem a végén. Magamat okolom azért, ami történt!” „Szeplosz, te ártatlan lenni. Isten menteni engem, hogy veled baj történni. Nem lenni folytatása a megkezdett utunknak. Én most mindjárt hívni telefonon a Karlovy Vary-i parancsnokot, segíteni akarok annak a katonának, akit csak azért nem lefokozni, mert közlegény. Jót akarni nem neki, neked, hogy ne lenni szomorú...”- mondta, és úgy botorkált el a telefonig, mint az ökörhugyozás. Elég hosszan beszélt az ottani hordó hasú parancsnokkal, de hogy mit értettek meg egymás szavaiból, arra még csak következtetni se tudtam. A végtelennek tűnő beszélgetésükből azt bogoztam ki, hogy ha a másnaposságát ő is üveg sörökkel gyógyítgatta, akkor megállt fölöttük az idő. Aztán arra lettem figyelmes, hogy parancsnokom az asztalra borulva elaludt, de úgy, hogy a telefonkagylót még mindig a füléhez szorítva tartotta, érzékeltetve parancsnoktársával, hogy ha már beszélni nem is tud, horkolni még igen, érje be annyival. Fúrta az oldalam a kíváncsiság, tudott-e segíteni fiatal katonatársamon? Fontolgattam, mivel ébreszthetném fel. Mióta tiszt vagyok, pisztolyom is van, és ha kilőnék egy golyót az ablakon, biztosan felébredne, de az ijedtségtől esetleg meg is halna, mert azt hinné, nagy bánatomban fejbe lőttem magam. Elvetettem ezt a gondolatot, és a legkönnyebb megoldást választottam, amit a tanítómtól az Árpád-kori történelmünkből tanultam, amikor a Lech mezei vesztes csata után a fogságba esett Lehel még egyszer, kivégzése előtti kívánságként a kürtjébe belefújhatott, s akkor még a holtak is felemelték egy kicsit a fejüket. Mivel azonban ilyen kürtöm nem volt, az ezredét meg nem kérhettem kölcsön, beláttam, hogy én csak a cimbalom megszólaltatásával érhetem el, amit Lehel vezér a kürtjével, s elkezdtem játszani egyik nótát a másik után. És nem akartam hinni a szememnek, a parancsnokom is emelgetni kezdte a fejét, mint a Karlovy Vary-i sörcsata túlélője, és néhányszori asztalra borulás után fejével együtt úgy kiegyenesítette a testtartását, hogy már engem is észre vett. A telefonkagylót persze még mindig a fülén tartotta. Ő maga is érzékelte ezt, s a hosszú időkiesésről elfelejtkezve kétszer is beleszólt a kagylóba: „Halló? Halló?” S miután kétszeri belefújás után se volt hang a vonalban, letette a telefon- kagylót. És intett nekem, üljek oda hozzá, nehéz a teste, nehezére esik a járás, meg hát számomra van mondanivalója. A lehangoló hírhez együttérző képet vágott,
