Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (31) A magyar líra depoetizálása - 70-es, 80-as évek I.
43 Grendel Lajos Magyar líra és epika a 20. században (31) A MAGYAR LÍRA DEPOETIZÁLÁSA - 70-ES, 80-AS ÉVEK I. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején lezárult egy korszak a magyar líra történetében, amely Adyval kezdődött, s forradalmakon, nagy társadalmi földmozgásokon, történelmi kataklizmákon átívelve, azok hatásától nem függetlenül, a versbeszéd autonómiáját mégis mindvégig őrizve, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc és Nagy László nemzedékével érkezett el ahhoz a korszakfordító pillanathoz, amikor a magyar líra eszköztárának, versbeszédének megújítása megint időszerűvé vált. Nem arról van szó, mintha az elvont tárgyiasság vagy a juhászi, nagyi mítoszalkotó versbeszéd végképp kiüresedett volna, hiszen ezeken a lírai nyelveken, ezekkel az eszközökkel íródtak, s a mai napig is születnek jelentős költemények és életművek Kányádi Sándortól, Somlyó Györgytől, Bertók Lászlótól, Ágh Istvántól kezdve Takács Zsuzsán, Gergely Ágnesen át Fercncz Győzőig és másokig, magas színvonalon őrizve a magyar lírai modernizmus tradícióját. Éppen ezért csak részigazságnak vélem azt a véleményt, mely szerint „A nemzet megszemélyesíthető egységének mítoszai, melyeket utoljára Illyés Gyula és Nagy László testesített meg, költészetünkben modemizálhatatlan beszédmódokkal párosultak.”01 Nem mindig, és nem minden életműben. Másfelől, persze, az is igaz, hogy ebben a korszakban, a 20. század utolsó harmadában, minden előző korszak lírájánál erőteljesebben jelentkezik a líra mibenlétének nyelvi alapjaira (is) rákérdező szemlélet, mely a nyolcvanas és a kilencvenes években uralkodóvá válik líránkban. Ennek az új, a költészet mibenlétére is erősen reflektáló szemléletnek és a hozzá köthető új versbeszédeknek a megjelenését lehetetlen egyetlen műhöz vagy alkotóhoz kötni. Itt egy olyan folyamatnak vagyunk szemtanúi, amely nagyobb nyilvánossághoz Magyarországon (a cenzúra tiltásai miatt) eléggé későn jutott, s „hatalomátvétele” is viszonylag későre tehető. Ennek a nemzedéknek a lírájáról szólva sem iskoláról, sem egységes stílusirányzatról nem beszélhetünk. Legjobbjaik versbeszédének azonban vannak közös ismérvei, mint a lírai nyelv alulretorizáltsága, a nyelvjátékok lehetőségeinek kiaknázása, az ironikus-groteszk beszédmód eluralkodása és a versszerűség kritériumainak átértelmezése.'21 Tegyük hozzá, a nyu- gatos-újholdas paradigma részbeni (átértelmezéses), a népi paradigma csaknem teljes elutasítása és az avantgárd rehabilitálása. Hogy mennyire nem valamely erőszakos kis csoport ármánykodásáról van itt szó, azt mi sem bizonyítja nyilvánvalób-
