Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Gál Sándor: Napló 2006 (2. rész)
38 Gál Sándor Hangsúlyoztam azt is, hogy nem csak az elnöki tisztségtől, az elnökségi tagságtól is megválók. Ezt így tartom helyesnek, és méltányosnak is egyben. Sűrű havazásban értem haza. Fehér lett a tél, megszépült a síkság. Február 14. kedd. Az elmúlt hét végén disznótoroskodtunk, hazajöttek Évusék is, helyesen kikerekedett mostanára már, de jókedvű, s jól viseli a terhességet. Vasárnap velük utaztam, s hétfőn reggel bevittek a fővárosba, ahol az írószövetség választmányi ülése volt. Üres szalmacsépelés, minden eredmény nélkül. A hatalom Magyar-országa oly mértékben osztotta meg az írótársadalmat - de feltehetően az egész magyar értelmiséget is -, hogy az egyes csoportok, csoportosulások már csak egymás ellenére tudnak létezni. Az elnökségi „beszámolóból” legalábbis ez körvonalazódott, a halovány, néha követhetetlen dadogásból. Nem látom, hogy volna a szövetség jelenlegi vezetésének valamilyen konkrét, követhető koncepciója a holnapot illetően. Apró, kicsinyes, olykor erőtlen álgondok fel-felmelegítése bugyog elő, s a valódi tennivalók az „éji homályba” vesznek. Egy-két határozott mozdulatot kellene megtenni ahhoz, hogy az irodalom helye, szerepe - ha úgy tetszik, mindenkori küldetése - a nemzet egységének vagy újraegyesítésének a távlatosabb megélését ismét egyértelművé tegye. Csakhogy nem érzékelem az ehhez szükséges energiák jelenlétét, de még ennek a fölismerésnek a körvonalai sem mutatkoznak. Nagy, vagy nagynak tartott írók kisszerű terepe ma ez a küz-dőtér. Eléggé mocsaras, eliszaposodott és süppedékes. Na, ezt nem folytatom így tovább, mert akkor az a kérdés ágaskodik elém, hogy miért nem próbálok rajta változtatni. Meg hogy akkor miért vagyok ott? Na igen! Ezek a kérdések megkerülhetetlenek, bár - feltehetően - már nem az én időm kérdései. Hanem akkor kiéi?! Február 15. szerda. Korán felébredtem, pedig majdnem éjfélig a téli olimpiát néztem. Ma délelőtt az írótábor. Haladtam valamennyit, de valahogy nem ízlik, nem ízlett az írás. Délután - hosszabb abszenciát követően — kimentem vadászni. Pontosabban: járni egy jót a havas februári világban, s ha netán elém kerülne egy kóbor róka, azt terítékre hozni. A hideg déli szél ellenére jólesett a délutáni járkálás. Élveztem a havas sikság tágasságát, a patakok, kanálisok mellett húzódó bokorsorok, nádas szigetek szélverte suhogását. A minap hullott havon a tennészet mindent eláruló nyomai. Rókák, nyulak, őzek csapái. Frissek, régebbiek, de még jól olvasható valahány. Nem éreztem menet közben a napok óta kísértő és kísérő fájdalmakat, s a hideg ellenszélben a vállam se fájdult meg. Persze, rendesen felöltöztem. Az az igazság, hogy legalább ennyit naponta kellene mozognom, mert a hosszú januári tél alatt felszedtem egy-két kilót. Ez ugyan azt jelzi, hogy a biológiai és fiziológiai rendszerek még úgy-ahogy működnek, ám a súlyfeleslegre egyáltalán nincs szükségem, főleg ha a közelgő tavaszi munkákra gondolok. Február 16. csütörtök. Hajnalra visszajött a tél, sűrű havazás ébresztett, s a
