Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Duba Gyula: Emlék és esszé A múlt - a gondolatok gyökérzete
Emlék és esszé 33 sorsélményeinkből indul ki és sajátos valóságunkat jeleníti meg, kifejezéséhez pedig korszerű formakultúrát teremt. A szülőföld varázsának és az európai látókör csábításának összefüggéseit, a fogalmi páros kohézióját kerestem! Olyan érzés vonzott, melyben a kisebbségi földközelség és az európai távlatok látomása az írói célok két alappillére. A korszakot Európai magány című esszém érzékelteti, amely 1987-ben köteteim lett. Központi témává vált benne az idő. Külső jelei is voltak, mintha a valóságot bomlasztanák, elbizonytalanítanak. Tolakodó jegyei fáradástól terhesek, kételyeket sodornak, változásokat jeleznek, új idegen fogalmakkal - peresztrojka, glasznoszty, globalitás - ámítanak, várakozásra kényszerítenek. Mintha nem is megrendítenének, hanem inkább kíváncsivá tesznek; mi történik?! A megszokottság és állandóság mögött metafizikus kétely mocorog, ösztönösség mozgolódik, transzcendens fények villannak. S mintha a gondolat helyébe, a valóságérzet s a kiszámíthatóság örökébe az emlékezés lépne! A „gyorsuló időben” az emlékek, a történelmi formációk árnyai bontakoznak ki és a napi realitásokra telepszenek. Ebben a metamorfózisban bizonyára biológiai elemek is szerepet kapnak, nemsokára hatvanéves leszek, idővel, tevékeny évek múltán az ember emlékezővé válik! Nyomai Európai magány című könyvemben is helyet kapnak, anyaga mintha magasabb szintre emelve kívánná összefoglalni az írói életút tanulságait. Az idő hangjai című esszében felidéződnek a gyerekkor artikulátlan nyögdécselései, a környezet ösztönös zörejei, az iskolai játékok nyelvi kísérői, a háborús idők hetyke kurjantásai és harci indulói, a Garam mentére omló frontvonal robbanásai, a háború utáni „semmi idő” zaklatott dzsessze és duhaj bakanótái, majd az „ifjú kovácsok” menetelésének ritmusa és a városba szakadt fiatalember fülledt lokálmelódiái, s végül az író feszült érdeklődése, mellyel figyeli és követi múltját és emlékként ismét megéli a bensőjében történő időt. Különféle értelmek és értékek jelennek meg számára, megtestesül felelősségtudata, gondolkodásának és történelemszemléletének vonásai, egykori jelenségek súlya és tettek összefüggései, a szülőföld immár elvont, az érzékin is túlmutató lényege. Majd sorsfordító történések során egy új, átfogónak tűnő fogalom, melyet mindig ismerhetett, hiszen érezte, sejtette, de csak most döbbent rá: az európai magány! Részben alkati is lehet, de nem csak az! Akár a kor íróját is jellemezheti. Előképe nálunk Fábry Zoltán lehetne. Nem is fizikai egyedüllét ez, hanem lelki pozíció: az író önmagára döbbenésének a pillanata! Számunkra annál közelibb, mert a kisebbségi írónak eléggé természetes közege, adottságainak zártságát, lehetőségeinek határoltságát jelenti! Mozgásterét és kisugárzását különösen jellemezheti ilyen „európai” magány. Intellektusa, alkotóerői „érzik” Európát, a vén földrész testközelsége jótékonyan melengeti, biztatja és inspirálja, ám magára is hagyja őt. S ilyenkor magányérzete, mely a szülőföldtől indul, mintha Európáig érne! Csapdahelyzet ez, talán nem is igazi késztetés, könnyen félrevezetheti az írót, vagy talán éppen ezért lehet termékeny? Éppen a kétségek okán? Az esszéből egykori maga-