Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Duba Gyula: Emlék és esszé A múlt - a gondolatok gyökérzete
30 Duba Gyula vezett. Kérdései a próza hagyományaira, sematizmusára és reálisabb írói szemlélet lehetőségeire, a múlt és a bontakozó prózairodalom összefüggéseire, kisebbségi helyzetünk és az ábrázolt embertípus tulajdonságaira, életérzésünknek a modern törekvésekkel rokon jegyeire vonatkoztak. Már megjelentek az első regények (Rácz, Dobos, Ordódy), a kispróza egyre hitelesebb (Mács, Gál Sándor), a költészet erőteljes (Bábi, Dénes, Ozsvald, Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy), a fiatal Vetés-nemzedék is hallatja hangját. A kezdeti sivárságtól, dilettáns nyomorúságtól fél emberöltő múltán messze jár az irodalom! Már tudatosan tájékozódik, alkot! A Szemle körkérdéseire adott válaszaimat első elméleti könyvem, a Valóság és életérzés (1972) anyagába is besoroltam. Véleményeim: prózahagyományainkat nem ismerjük, tehát nem hathatnak ránk, az élő folytonosság szinte egyedüli képviselője Fábry Zoltán. Szépprózánk témáit, történetiségét, valóságképét szinte kizárólagosan a közelmúltunk, személyes élményeink és sérelmeink, mindennapjaink és a kisebbségi ember típusa határozza meg. Modem az lehet, vélem, „aki korszerű szinten önmagát fejezi ki”, s azt is megállapítom, hogy „a szlovákiai magyarság - a kor nagy problémáinak hordozója - epikusára vár”. A „hatvannyolc” előtti néhány év rendkívül termő idő. Tágulnak a szellemi szabadság méretei s már utat talál hozzánk a világirodalom. Az eszmei egyhangúságba jótékonyan bevillan az elidegenedés filozófiája (Satre, Camus, Kafka), valóságlátásunkat és formaérzékünket nyugati hatások árnyalják, bővül az esztétikai tájékozódás. Gazdagodik az irodalmi gondolkodás fogalma, Tőzsér „az irodalom valóságáról” beszél, mintegy a „valóságirodalom” (Fábry) parafrázisaként. Saját könyvem címe sem véletlen: Valóság és életérzés. Kulcsfogalmak, s mintha a gondolkodás megújulásáról szólnának. Mintha egyre tudatosabban keresnénk az összefüggést, a viszonyt irodalom és élet között. S amellett az irodalom lényegét! Egyre természetesebbnek tűnik fel számomra, hogy hozzászóljak az irodalom elméleti kérdéseihez. Kezdőként alkotásfilozófiai kérdések fejtegetésébe bocsátkozom, tapasztalatok híján, merészség vagy felelőtlenség?! A genius loci ismérve, kortünet! A humoros cikkek, krokik után novellákat írok (Delfinek, 1966), a Hétben a riportok mellett közírással kísérletezem. A lap irodalmi mellékletében, a Fórumban - ma irodalomtörténeti értékű - lelkes műhelymunka folyik. Együtt növekszik író és irodalom, egymást termékenyítik. Friss provokatív elemek és fiatal nevek izgatják a közfigyelmet, az „egyszemüek” egyre markánsabban tüsténkednek, hovatovább és egyre inkább mohón élő, valós problémákkal küzdő, szellemi mozgalom lesz irodalmunk. Mintha ránk köszöntött volna szerény modernizmusunk hajnala! A komoly, fejlődőképes művészetfilozófiai gondolkodás sem idegen már. Az Egyszemű éjszaka versantológia némileg végletesnek tűnő „tárgyiassága” új esztétikai értékrend alapjait vetette meg, olyan korszerű líraeszményt fogalmazva, mellyel számolni kellett s bevonni az irodalomról való gondolkodásba, „megemészteni”, hogy a költészet korszerűsödjön és gazdagodjon általa. Ezerkilencszázhatvannyolc szeptember elsejétől az Irodalmi Szemle főszer
