Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Németh Zoltán: A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban 17 Gyíire Lajos versei (A halottak nem öregednek, Patak)
Németh Zoltán értetődően, teljes természetességgel, megkérdőjelezhetetlennek hitt retorikával húzta rá a kortárs magyar irodalomra a magyarországi pártrendszer duális rendszerét. Eszerint a kortárs magyar irodalom egy nemzeti elkötelezettségű, népi gyökerű, reprezentációelvű, realizmusigénynek megfeleltethető (jobboldali) irodalmi irányból és egy individualista, a nyugat-európai kánont követő, hangsúlyozottan csak fikcióként olvasható (liberális eszmeiségű) irodalmi szövegek egymást kizáró, párbeszédképtelen táborából áll. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a kortárs magyar szépirodalom nem érdemli ezt a bánásmódot, pontosabban teljesítményei alapján sokkal többet érdemel. A szellemi frissesség, a sokszínűség, az eltérő beszédmódok és kánonok vitaképessége foszlik szét egy ilyen naiv ma- nicheisztikus ideológiai konstrukció által. Hiszen a sok helyen érintkező, némelykor egymás eredményeire támaszkodó, máskor egymással szembeszegülő posztmodem kánonoknak, minimalista irástechnikáknak, avantgárd-neoavantgárd beszédmódoknak, a népies irodalomra jellemző hagyományképleteknek, női íráslehetőségeknek, a mágikus realista szövegalakitási technikáknak, a kései modem nyelvhasználati módoknak, a nonszensz költészet újraírásának és megannyi más jelenségnek, egyszóval a kortárs magyar irodalomban fellelhető változatos, sokszínű alkotásmódoknak a leegyszerűsítése egy kétpólusú irodalmi térre nemcsak bűn, hanem egész egyszerűen szakmai hozzá nem értés. Ebből a perspektívából nézve eltűnik mindenféle poétikai innováció és egyéni teljesítményigény, s kizárólag az ideológiai megfeleléskényszer válik az értelmezői magatartás irányítójává. Ebben a mesterségesen leegyszerűsített, lebutított kontextusban aztán, amelyet egyébként az élő irodalom folyamatai cáfolnak a legevidensebben, nincs szükség sem értelmezői erőfeszítésekre, sem a szövegek poétikai kidolgozottságának figyelembevételére. A kortárs irodalom alkotásai innét nézve már létükkel a két szembenálló kontextus kitüntetett darabjaivá válnak, szinte azonnal az azonosításukra szolgáló fogalmak hálójában találják magukat. Éppen ezért volt a konferencia nem egy előadására jellemző az előzékenyen „enciklopédikus tudás”-nak nevezett felsoroló magatartás. Alkotók és alkotások vég nélküli felsorolása abból az alapállásból jött létre, amely számára lényegtelen az esztétikai érték, pontosabban nem képes szembenézni a szövegek közötti értékhierarchia kérdésével. Ugyanez az értékhiányos magatartás érhető tetten akkor, amikor az előadó találomra kiválasztott két-három szerző mentén teszi közzé fejtegetéseit a kortárs magyar irodalom és a rendszerváltozás problematikájáról. A „megjelenítés” kérdéskörének reflektálatlansága, a „valóság” adottnak vélt, egyféle, egysíkú értelmezése, a kortárs magyar irodalomra kényszerített ideológiai-politikai általánosítások, a nyelvi megformáltság szempontjainak figyelmen kívül hagyása, az irodalmat gond nélkül politikai pártok propagandisztikus szócsövévé silányító értelmezői aktivitás, a rendszerváltozást egyetlen lehetséges nar- ratívában elképzelő ideologikus olvasat a konferencia több szövegében is együtt, egymást erősítve jelentek meg. Olyan lezárt értelmezéseket hoztak létre ezáltal,
