Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Németh Zoltán: Iráslehetőségek, nőknek 82 Gál Sándor: Napló 2006 (1)
88 Gál Sándor Január 24. kedd. Megjártuk Kassát, jól megfagytam, de az aktuális bevásárláson túl semmire se jutottam. Azaz hogy Évának sikerült beszereznie az újfajta szem- cseppeket, abban a reményben, hogy talán segítenek. De unom már a rajtam folytatott kísérleteket. Lényegében az az ősz óta tartó szemkúra semmi lényegi javulást nem eredményezett. Kivéve a szemnyomás stabilizálódását. Meglehet, ez sokkal fontosabb, mint az egyebek. Gyulladás stb. Még Kassán valaki arról beszélt, hogy a Japánoknál még a középosztálybeli családoknak sem jelent különösebben nagy megterhelést például a magánkonzervatóriumoknak kifizetni az eléggé borsos tandíjat. Persze arról nem esett szó, hogy ez miként lehetséges a távoli keleten, s miért nem lehetséges például itt, nálunk. Ha az elmúlt század történéseit csak felületesen futja át az ember, az derül ki, hogy - kevés kivételtől eltekintve - azok az államok erősödtek meg gazdaságilag, amelyek elvesztették a háborút. Ez az abszurdnak tűnő eredmény azonban egyáltalán nem abszurd, hanem a győztes szövetséges hatalmak döntésének egyenes következménye. Ugyanis Japán, Németország (az NSZK) és Olaszország a szövetségesek döntése nyomán, csak minimális létszámú hadsereget tarthattak, a hadiipart, fegyvergyártást megtiltották számukra, így a lerombolt ipari létesítmények helyébe a legkorszerűbb új - civil - ágazatokat hoztak létre, ami megsokszorozta a termelékenységet. Ugyanakkor a limitált hadseregek a költségvetés alig 1-2 százalékát vonták el. A győztes államok - elsősorban a Szovjetunió - ezzel szemben az állam éves költségvetésének olykor 30-45 százalékát a fegyverrendszerek és a többmilliós hadsereg fejlesztésére és fenntartására volt kénytelen fordítani az ötvenes évek elején megindult fegyverkezési versenyben. Feloldandó e történelmi abszurditást, amikor kiértünk Buzitára, gyorsan megittam egy kis pohár törkölypálinkát, hogy a megidézett század borzongásai elmúljanak. * * * Ennyi erővel akár regényt is írhatnék, de eddigi regényírói tapasztalataim elriasztanak még a gondolatától is... Igaz, novellát se írtam már vagy húsz éve. De elég ebből. Szép volt a nap, nagy hideg, derű és fagyos béke. Tíz évvel ezelőtt ilyen napokon - a délutánokat és estéket - minden habozás nélkül kint töltöttem az erdőben. Vadásztam, s a hideg nem riasztott úgy, mint most. Soha nem fáztam. Most se fázom, hanem fájnak a csontjaim, s a kettő igencsak különbözik egymástól. Január 25. szerda. Kölcsey, Csokonai, s most Arany. Gyalázatosán alulműveltnek érzem folyamatosan magamat, amikor ezeket az elődöket - hozzám képest -, fiatalembereket olvasom. Mert Arany is német, francia, angol, latin, görög szerzőket idéz, s - mindőjüket eredetiben - még le is fordítja, hogy én is értsem, miről van szó. Sok mindent képes vagyok megérteni, de arra szinte semmi magyarázatot nem találok, hogy mindezt a tudást mikor, hol, s miként voltak képesek megszerezni. Jó, Kölcsey jogot végzett, Csokonai - az elemi iskoláit is beleszámítva, ami öt év -, nagyjából tíz évet járt iskolába. Arany még annyit se - 1823-tól 1836-ig hol tanul, hol tanít, s 65 éves, amikor eltemetik. Lehetséges, hogy az ő idejükben a természetes kiválasztódás ered
