Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (28) Novellisták (tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (28) 19 is elmosódott kontúrú epikai keretnek, a lassú felszámolásával, totális átpoeti- zálásával írható le. Fordulópontnak valószínűleg a műfajilag definiálhatatlan Régi idők mozija fi 968,) tekinthető mint az első olyan Mándy-könyv, amelyben az író megszabadul a külső tér legtöbb nyűgétől. A Vendégek a Palackban (1949), az Idegen szobák (1957), Az ördög konyhája (1965) c. novelláskötetek, a Fabulya feleségei (1959) c. kisregény és A pálya szélén (1963) c. regény, vagyis a Mozi előtti Mándy- próza legjava, rögzíti ugyan a külső teret (a körúton túli József- és Ferencváros, presszók, mozik, futballpályák), de ennek is az atmoszferikus kisugárzása a lényeges számára. Az atmoszferikus ábrázolás és a sűrítés a titka a Mándy-próza varázsának. Az éppen csak rögzített külső tértől hamar eloldódik, mitikussá és szimbolikussá növeszti, vagy ahogy Rónay György írja: „a realitásban benne rej-lő, lehetőségként benne lappangó irrealitást bontja ki”.'3’ A Mándy-prózában két tendencia feszül egymásnak: egy mitizáló és egy demitizáló. Ez különösképpen a figuraábrázolásában mutatkozik meg. A Mándy-figurák csöppet sem bonyolultak és a legkevésbé sem héroszok. Egyszerre szeretni- és szánni valók, tisztességesek és gyarlók, az élet számkivetettjei, akik nem szűnnek meg egy szebb világról ábrándozni, miközben sorsuk jobbrafordulásának reményéről már lemondtak, s részben önnön maguk is felelősök balsorsukért. Mándy nem moralistaként közelít hozzájuk, amint az a magyar irodalomban akkortájt és korábban is divat volt, hanem valami-féle távolságtartó együttérzéssel, részvéttel, de ugyanakkor iróniával is. Említett tanulmányában Rónay György „tragico-groteszknek” nevezi ezt az írói stratégiát. „Ott, ahol a tragikum kiváltaná a megrendülést, belép a groteszk” - írja.'4’ A pálya szélénben, amely a korszak egyik legjobb magyar regénye, Mándy Iván az írásmüvészet legmagasabb fokán süríti mindazokat az írói kvalitásokat, amelyeket korábban, novelláiban már sokszor megcsillantott. A regény főhőse (?), Csempe-Pempe egyszerre mitikus és komikus figura, megszállott futballrajongó és Titánia-drukker. Szerencsétlen, hajléktalan ágy-rajáró, aki egyetlen nagy szenvedély megszállottja, s aki ezért a szenvedélyért mindent föláldozott, ami fontos lehet az ember életében, beleértve a családi élet harmóniáját és kispolgári biztonságát is. Az abszurdig elvitt önfeláldozás az, ami groteszkké teszi alakját. Potom pénzért fiatal tehetségeket kutat fel a grundokon, hogy ne apadjon ki az utánpótlása a nagy Titániának, s közben meg kell küzdenie a konkurenciával, Tokiccsal és Császárral, a rivális klubok csempepempéivel is. Ez a harc életre-halálra megy, s Csempe-Pem- pének törvényszerűen el kell buknia, mert becsületesen játszik, mert tiszteletben tartja a fair play szabályait. A pálya szélén ugyanazok a farkas-törvények érvényesek, mint mindenütt az életben. Bukása ellenére azonban Csempe-Pempe a regény végén mégis felmagasztosul. Biztosak lehetünk benne ugyanis, hogy valahányszor padlóra kerül, mindig lesz benne elég erő és megszállottság ahhoz, hogy talpra álljon. „Korábban ebből az anyagból szenteket gyúrtak, ma már ezek csak a pályák szélén lődörögnek” - írta Heinrich Böll a regényről.'51 A pálya szélén egyszerre realista és metaforikus mü, amely mintha egy kicsit
