Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (Kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
74 Fried István gi szerzőknél, mondjuk, Térey Jánosnál, de körükből indult Szálinger Balázs is; aztán olyképpen, hogy akarva-akaratlanul, ám figyelemre méltó módon párhuzamosan „futottak” olyan irodalomelméleti törekvésekkel, amelyek nem nyugodtak bele az irodalomnak megszokott „irodalomelméleti” státusába, és, némileg rövidre zárva, a populáris regiszter egyenrangúságát hirdették az arisztokratikussal) - ideje folytatni a megkezdett mondatot - sikere lett. Méghozzá több szempontból, a leghangosabb siker Orbán János Dénesé volt, aki első három verseskötetével, Vajda Albert csütörtököt mond című prózakötetével Rejtő (és Jókai meg Kosztolányi meg Ady meg József Attila) mellé Borgest illesztette, s mintegy Pierre Ménard-ként olykor újraírta a Don Quijotét, olykor intertextuális eljárásaival a személyiség és a nyelv társszerzői munkáira kérdezett, hol hahotázva, hol ironikusan, hol igénybe véve a paródia fegyverét (nála nem egyszer azzá alakul). Sántha Attila és Fekete Vince nem kevésbé kísérletezett új hangvétellel, Sántha tájnyelvi versei, mulatságos Székely szótára, Fekete Vince szerkesztői munkássága feltétlenül ideidézendő, főleg hármuk törekvése a folyamatos folyóirat- és könyvbeli jelenlétért végül (ön)kanonizációhoz vezetett, az irodalmi életben kihagyhatatlanok lettek (utóbb Sántha kivonult az irodalmi életből), immár nem a kezdő négyes együtteseként, hanem különféle posztokon. Mindnégyük költészete, tevékenysége élénk visszhangot keltett Erdélyben is, Magyarországon is, a szegedi Bölcsészettudományi Karon nemcsak Kovács András Ferenc verseit elemezték kíváncsian és értőn a hallgatók, hanem például Orbán János Déneséit is. Hogy a történetet folytassam, őket követte Lövétei Lázás László, kinek lírai kötetei mellett kiváló fordításait és újabban beszélgetés-riportjait érdemes figyelemmel kísérni. Három kötete úgy épül egymásra, hogy a tárgyias lírától, a látszólagos prózai hétköznapiságtól jut el a fenyegetett személyiség költészetéig, aki nem védelmére, hanem az utolsó szó jogán kapaszkodik a jambusokba, ha már másutt nem lel fogózóra, elutasítva az önsajnálat bármely formában jelentkező nyelvét, inkább szembeszállva az évszázadok magyar és világirodalmával, és onnan nem (ön)igazolást kölcsönözve, hanem mozaikkockákat ragadva ki előd poézisekből, hogy szabadon bánva a hagyománnyal, kirakja belőlük, hozzátéve a maga létezéséből fakasztott szókincset és mondatszerkezetet, a saját költővilágát, a saját belső világterét. Ezután Karácsonyi Zsoltról, majd Papp Attila Zsoltról kellene megemlékezni, s az egyelőre az első köteténél tartó, ám a hagyományos női-asz- szonyi költészet fogásait elutasitó Farkas-Wellmann Éváról, vele együtt a dalszerűség, a sanzonhoz közelítő, deretorizáló, ám a míves líraisághoz, formai „bravúrokhoz” ragaszkodó költőkről, akik ugyanazt a sorozatot gazdagították, mint korábban említett elődeik, mégsem az ő nyomukban járva, sőt, velük nemegyszer vitaszöveget alkotva. Farkas-Wellmann Éva köteteimként is funkcionáló verscíme, Itten ma donna választ, egy szuverén női személyiség korántsem feminista hangsúlyú megszólalása, iróniában, magabiztosságban, nyelvi játékban állva a versenyt Orbán János Dénessel (aki Szilágyi Domokossal „vitatkozott”).
