Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - 90 ÉVE HALT MEG A MAGYAR KÖLTÉSZET ÓRIÁSA - Pomogáts Béla: Kettős kötődésben Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak? (esszé)
Kettős kötődésben 13 határidőn belül dolgozzon ki tervet arra, hogy mik a legközelebbi teendőik az egyes hivatalos szerveknek, a sajtónak, a tömegkommunikációs eszközöknek, a szomszéd országok magyar irodalmának megismertetésében. így biztosíthatjuk, hogy ez a két vita valóban csak kezdet; egy eredményes folyamat elindítója legyen.” Hasonló következtetésekre jutott az Élet és Irodalomban közölt korábbi beszámoló is. „Lapjainknak - olvasom - mind kritikák, mind közlések formájában többet kell foglalkozni ez irodalmak alkotóival, az irodalompolitikának pedig feladata, hogy számukra magyarországi közönséget neveljen. A megbeszélést az elnöklő Darvas József zárta le. Hangsúlyozva: mindent meg kell tennünk azért, hogy az a természetes kapcsolat, amelyre mi is, a szomszéd országok magyar írói is egyformán vágyunk, megvalósuljon. Baráti, szocialista rendszerű országokról van szó; így, ha más-más mértékben is, vannak lehetőségeink. Közvetlen felhívással fordult az irodalmi sajtóhoz: tegyen az eddiginél többet ezért az ügyért. Megállapította, hogy a felkért előadók sokszínű, lelkiismeretébresztő képet adtak; várakozáson felüli, izgalmas meglepetésekkel szolgáltak. A vita szükségességét és fontosságát legékesszólóbban az a tény bizonyítja, hogy a jelenlevők úgy döntöttek: még a nyár beállta előtt újabb vitaestet szentelnek a témának, a most elhangzott beszámolók anyaga alapján - melyet az írószövetség minden tagjához eljuttatnak, hogy mód nyíljon az elmélyült vitára.” Erre az elmélyült vitára végül is nem került sor, mint ahogy az előbbiekben szóba hozott újabb írószövetségi ankét is elmaradt. Mindennek elsőrendű oka az 1968-as csehszlovákiai liberalizáció erőszakos elfojtásában és a kelet-közép-euró- pai országokban, mindenekelőtt Romániában megerősödött elzárkózási politikában és államnacionalizmusban keresendő. Ez az elzárkózás érzékelhető volt közvetlenül a budapesti vitát követő hónapokban is. A Magyarországgal szomszédos országok irodalmi intézményei ugyanis rendre arra kényszerültek, hogy valamilyen módon és mértékben különvéleményüket jelentsék be a budapesti eszmecseréről és ennek megállapításairól. Huszár Sándor, aki máskülönben természetesen híve volt a magyar irodalom nemzeti egységét szorgalmazó gondolkodásnak, az Utunk 1968. évi 31-es számában A felelősség oszthatatlan címmel a következőket szögezte le: „Mi, romániai magyar írók számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggyőződésünket pártgyűléseken és Románia Szocialista Köztársaság írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt.” És ehhez még (a romániai rezsim álláspontjának megfelelően) a következőket fűzte hozzá: „Pártunk sosem zárkózott el attól, hogy a két ország és a többi szocialista ország népe és irodalma között szorosabb viszony, intenzívebb kapcsolat jöjjön létre. Meggyőződésünk viszont, hogy a kapcsolatok további javulásának legfőbb feltétele egymás munkájának és a be nem avatkozás elvének kölcsönös tiszteletben tartása.”
