Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - TANULMÁNY - Filep Tamás Gusztáv: Sárosi Árpád kassai rendőrkapitány irodalmi munkássága
90 Filep Tamás Gusztáv „Könyvünknek a Vidéki Költők Albuma címet adtuk. Tettük pedig ezt azért, mivel e könyvben főképp a vidék azon íróinak munkáit akartuk bemutatni, akik leginkább a vidék lapjai számára szoktak írni, s mint ilyenek, a nagyközönség előtt kévésé ismeretesek. De e könyv létrehozatala által az a cél is lebegett előttünk, hogy ily úton a vidék írói között valami összekötő kapcsot létesíthetünk. Mert irodalmunk mai fejlett viszonyai között a vidék is kezd homályosságából mindinkább kibontakozni s nap-nap mellett maradandóbb becsű dolgozatokat is felszínre hozni. Hisszük, hogy ily körülmények között könyvünk kiadásával nem végezünk merőben fölösleges munkát — s azokra nézve, akik előtt a vidék előhaladása nem közömbös dolog, e könyv sok tekintetben bizonyára irodalmi jelentőséggel is fog bírni.”'7 A fogadtatásról: Sassi Nagy Lajos a Magyar Nyelvőrben a nyelvtisztaság szándékát emeli ki a kötetről Írván, pontosabban azt, hogy az alkotók közel vannak a népi nyelvi formák közegéhez; az antológia nyelvezetét gazdagnak, színesnek tartja. A fővárosi sajtónak már nincs joga lenézni, barbár területnek nevezni a vidéket, mondja, illetve vállveregető leereszkedéssel közelíteni hozzá.'“ Az antológiában szereplők között Sárosin kívül voltak még országosan ismert alkotók; klasszikus egyikükből sem lett. A szigorúan esztétikai és a művelődéstörténeti- közművelődési szempontok azonban szétválnak itt; most engem az utóbbiak érdekelnek, ráadásul nem kell azt feltételeznünk, hogy a budapesti költők mind modemek és tehetségesek voltak, a vidékiek pedig konzervativ dilettánsok. Még tíz év van hátra az Ady-féle fordulat nyitányáig. Egyébként ez a program lehetett az oka annak, hogy utóbb Sárosit sokan mint vidéki költőt könyvelték el, noha a fővárosi lapok - utaltam rá - rendszeresen helyet adtak munkáinak. A már említett, s számomra hozzáférhetetlen Terézen kívül négy és fél évtized alatt még négy verseskötete jelent meg, mind Kassán: Költemények (1887); Ifjú évek. Költemények (1891); Én már elindultam. Újabb versek (1918), (és a posztumusz) Áldozom a napnak. Versek (1931). Ma már eredeti, szokatlan gondolatokat és formai megoldásokat nemigen találunk bennünk, a versek képvilágában, szófűzésében is valóban sok a közhely (és persze a témái is gyakran sablonosak). Jól verselt, ezt bírálói sem vitatták. Én bizonyos művészeti-művelődéstörténeti érdeklődést találtam érdekesnek vagy rokonszenvesnek versvilágában, így a perzsa allúziókat az első kötet ötrészes, Hafiz című versében és a második kötet Szív és ajk című költeményében, aztán több könyvében is a függetlenségi motívumrendszer megjelenését, így az 1848-as tárgyú versekben, egy-két helyütt az archaikus(abb) hangvételt a kurucos hangulatú darabokban, amelyek éppúgy az Adyval való távoli rokonságra mutathatnak, mint a posztumusz kötet néhány szimbóluma. Nemegyszer hallunk szatirikus hangot e szövegekből (nem véletlen, hogy az egyik kötetébe egy Heine-forditását is besorolta), néhányukban a drámai, legalábbis sötétes hangulat és a pergő, könnyed, talán játékos forma kontrasztja lep meg. Több adomát, anekdottát epikus versben dolgozott föl, ez nyilván a XIX. század közepe irodalmában való otthonosságára utal, a szegények iránti szolidaritás viszont szorosan az új korszakhoz, a századforduló világához fűzi öt. Legmeghökkentőbb teljesítménye, azt hiszem, a harmadik kötet Háborús dalok című, húsz versből álló, utol
