Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fried István: A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
76 KÖNYVRŐL KÖNYVRE ját-közeli és a távoli-idegen összeférhetetlenségét tanúsította, de ideidézzük Bartók Béla a maga korában botrányosnak számító balettjének, A csodálatos mandarinnak alaptörténetét, érzékelhetjük, hogy korántsem a megértés akarása mozgatja a szereplőket, hanem a sajátban mindig, noha olykor a tudattalanban rejtőző idegen elkülönítése, idegenségének elhárítani törekvése, s ez az elhárító igyekezet mozgatja a mü tendenciáját is. Ehhez az „egzotikus”, a meg nem szokott, a borzadályt keltő, az ismeretlen bizonytalanságot sugalló motivikája párosulhat. Ennek ellentettje a félreértés, a kizárólag a saját, nemegyszer konvencióvá lett, általánosan elfogadott szemlélet alapján megformált mű; Puccini zeneileg remek operájának, a Pillangókisasszonynak érzelmes, ne tagadjuk: érzelgős története, de a kései Turandot, ez a „lélektanilag” hiteltelen, zeneileg inkább részleteiben, mint egészében meggyőző opera nem kevésbé tanúskodhat amellett, hogy az idegen befogadását nem segíti elő a saját önnön, makacsul tartott pozíciója felőli értelmezése, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a sajátban (esetleg) megbúvó idegen, illetőleg az idegenben (esetleg) megbúvó saját valóban megszólalhasson, megszólithatóvá legyen. Ugyanakkor nem feltétlenül cél a följebb említett kettős lehetőségnek mindenáron történő felmutatása. Murányi Sándor Olivér kötete éppen abban tér el (nem írhatom, hogy hasonló, mivel előtte ennek a témakörnek ilyen keretben való földolgozása a magyar irodalomban még nem történt meg) akár tárgytörténetileg, elődei vállalkozásától, hogy érvényesíti egyfelől a kettős optikát, azaz - nevesítsünk - Székelyudvarhely felől tekint a Japánból honosított „harcművészetre”, s itt a művészet hangsúlyossá válik, illetőleg a leginkább japáni és kínai eredetű, de - s ez sem lényegtelen - magyarra átültetett, inkább filozófiai, mint harcmüvészeti könyvekből kölcsönzött gondolatokat, verssé tördelt bölcseleti téziseket, (ön)nevelési tanácsokat, sőt, a mozdulatmüvésze- tet is beilleszti nem egyszerűen a főleg Székelyudvarhelyt eddig leélt életbe, hanem a székelyudvarhelyi környezetbe is. Ezáltal több szólamban szól a kötet: kevéssé „szakmai”, azaz a karate szabályrendszere, a karatézó versenykrónikája (egyáltalában a „verseny” mint olyan kiiktatódik a töredékesen előadott történésekből) lesz része a történéseknek, mint inkább az, miként sajátítja el egy, a világban, szülőföldjén, családi körben helyét kereső, önmagával elégedetlen, de ezt az elégedetlenségét tettre váltani kívánó fiatalember azt, amit az edzőteremben sajátít el, illetőleg amit a szakmai-bölcseleti és bölcseleti-szakmai kötetekben talált; de legalább annyira fontos, miként fogadja egy falusi-kisvárosi környezet, a család ennek a fiatalembernek állhatatos gyakorlását a magányban, furcsa mozdulatait, nem kevésbé furcsának tűnő megnyilatkozásait. Ha műfajilag szeretném megnevezni a kötet jellegét az ön-elnevezés; esszé megjelölése kívánkozik az élre. A kötet ajánlás és bevezetés, illetőleg utószó között címmel ellátott fejezetekre oszlik, melyek részint elmélkedések, részint történések, különféle helyekről származó idézetekkel. S éppen a megértés, a másban, a különösnek hittben fölfedezhető rokonulási szándék menti meg a szerzőt attól, hogy eklektikába fúljon az előadás. S csak mellékesen, az ajánlott olvasmányok között első helyen a könyvek könyve található, zárásul Márai Sándor Füveskönyve („a köznapoknak is van mesterfogása”), ajánlott olvasmányok többek között egy jezsuita
