Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
Utazás 71 vánvaló félreértés volt az egész, bár ezt is csak jóval később fogta föl, akkor, amikor észrevette, hogy Molnár Mari valójában sokáig nem hagyta cl, némileg egyoldalú maradt ez ugyan, amilyen az egész már elejétől volt, nála felejtette árnyékát, s ámytalanul suhant egy más, messzi világba, mert Molnár Mari árnyéka a lelkében bújt meg észrevétlenül és ellenőrizhetetlenül, kísérte és kísértette, öntudatlanul is mérce lett, vákuum tudata mélyén, mindent magába szippant, semmit sem tűr meg. Az ür, amely így keletkezett, nyugtalanná tette, mindenütt Molnár Marit kereste, pedig régen kiszabadult már a varázslat alól, hiszen csak álom volt, bizonytalan, s mégis gyönyörű álom, káprázat szinte, bár mégsem az, talán csak ama tüneményes káprázat kiónja, amely néha mintha mégis, számára valahol a fellegckben lehetett, így vált holdkórossá, gondolatban vállig érő haját simogatta, tündöklő szemét csókolgatta, s amikor meglátta az árokparton Kis Marit, fölsegítette, gyere, mondta, tovább kell menni, igen, mondta Kis Mari, de aztán ő is lelépett és zsigereiben a zsarátnok, amit Molnár Mari rakott, sehogy sem akart kialudni, ösztönösen lángolni akart, akkoriban ereje teljében volt, fölívelőben, s az árokpartra süllyedt mégis és Nagy Mari ölében sírta el a világ ösz- szeomlásának tragédiáját, mintha Molnár Mari lett volna. Ez így nem mehet tovább, nem várhatom a fészek alján, míg a számba röpködnek a sült galambok, füstölgött magában, bár Nagy Mari, miközben csak kotlott, gondosan etette volna, na de nem minden falat ízlett, s hát kiszökdösött a maga szakállára vadászgatni, repülni egyet, szitakötő szelleme világot látni vágyott, Molnár Mari árnyékát kereste, holott az benne volt, kergette, mint kutya a farkát, maga elé a távolba nézett, ahol a káprázatokat sejtette, bár mégsem ott voltak, ellopta biztosan valaki. Ekkor botlott Szabó Mariba, aki eléggé magányosan téblábolt a magasban, úgy tűnt legalább, s jó volt őt követve cirkálni a Nap alatt, mert hát a meleg, ugye, amely a Napból áradt, azt akkor sajnálatos módon nem vette észre, hogy egy más csillag melege s kábítása volt, hogy mindez csak véletlen és időleges, úgy gondolta mégis, végre megállapodhat. Akkor történt, hogy a fejetlen röpködéstől elfáradtan megállt körülnézni s összegezni, s azt látta, Szabó Mari is megállt egy válaszúton, ám nem nézett körül, még véletlenül sem, óhatatlanul más irányba indult vaktában, vagy készakarva inkább, ki tudja, egy idő múlva újra köveket kezdett hajigálni, mintha csak védekezne, pedig nem volt miért, hiszen valójában másképp volt minden, na de Szabó Mari erről győzte meg magát. Rá akart szólni, de túl messze került már, nem hallhatta, talán nem is akarta, vagy túlságosan önmagával volt elfoglalva, mint mindig, ezt a nagy nyüzsgésben nem lehetett pontosan megállapítani, azzal próbálkozott tehát, hogy előre menekül, mert bár az utak kacskaringósak, minden út Rómába vezet, egy kis kitérő után majd csak találkoznak mégis, vélekedett, csakhogy azt kellett látnia, olyan ez az út, mint egy nagy folyam deltája, szerteágaznak az ösvények, áttekinthetetlen hálózat alakul ki, falak is akadnak, s bár egymásba torkollnak néha mégis a lehetőségek, eltévedni túl könnyű, s a tenger, jaj istenem, ki tudja, vajon ugyanabba a tengerbe ömlik-e a folyó minden ága. S aztán a káprázatok, mintha mégis életre keltek volna, és fölidézte, hogy álmodott ő is valaha. Fárasztó volt mindez, a tömeg magával sodorta, megállni sem lehetett, csak fordítani egyet, ahogy a háttal való előrehaladást magában még régebben elnevezte, így újból hátra látott, azaz előre, bár tulajdonképpen, mivel háttal haladt előre, hátra, de ez
