Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
Utazás ŕ>9 mészkodok, vagyis előre, mert hiszen háttal megyek, ezért előre, valójában mégis hátra, végül már magam sem tudom, hova, aztán bclcesek egy lyukba, még összetöröm magam egyszer. Csakhogy a kísértés, hogy valamit lásson legalább, erősebb volt, a köd előtte, mármint ha valóban előre nézett, és nem háttal haladt, tényleg sűrűsödött, nemhogy ritkult volna, holott tulajdonképpen előrelátóbbnak kellett volna lennie, ez korral járó tünet, így mondják legalább, úgy látszik azonban, mégis a fordítottja igaz, sőt a káprázatok is elmaradtak a fásultságban, ugyan hova lettek a remények. Ez annak idején azért másképp volt, jutott eszébe, maga mögött alig látott bármit, legföljebb szülei kétségbeesett kéztördclését, amiért minduntalan zsákutcába téved, hát istenem, magyarázta utólag, nem lehet minden kutyaszorítót befalazni, mire emlékeznénk akkor, ennek ellenére - ilyen a fényes jövő - már zsenge korában fátyolosnak vélte az utat maga előtt, na és a türelmetlenség, még az volt, mert hát mikor jöjjön a tündér, ha nem most azonnal. Egy ilyen zsákutcában találkozott annak idején Kis Marival, neki nyilván ő volt a villámhárítója, Kis Mari ugyanis szép hosszú hajú lány volt, épp akkoriban hagyta el a barátja, és Kis Mari végtelenül boldogtalan volt, az árokparton ült az út mentén, mármint abban a zsákutcában, ahonnan már nem volt tovább, úgy látszott legalább, Kis Marinak mindenképpen úgy tűnt, ott találta nagy szomorúságában, fölsegítette, gyere, mondta, tovább kell menni, azaz vissza, hogy a főútra térjenek, néha vissza is kell lépni, csakhogy azt még nem tudatosította akkoriban, szentül hitte, mindig tovább kell menni, egy tapodtat sem vissza, nem is a végzet miatt, mert hát a perspektíva, jövőkép, meg ilyenek, te mindenkit fölsegítesz, kérdezte gyanakodva és kihívóan Kis Mari, dehogy, mondta peckesen, a szép hosszú hajadon akadt meg a szemem, mire Kis Mari elfelejtett sírni és hálásan hozzábújt. Hamarosan kiderült, néha imád szeretkezni, de ezzel vége, ez volt minden, az egész kínálat, ajtókat nem ismert, mivel nem volt benne semmi rekesz, még titkos sem, nem kérdezhette hát tőle, mit rejteget mögöttük, vajon nem emiatt lett-e minden. Nyilván az űr volt benne olyan szomorú és magányos, filozofált utóbb, mert egy szép napon nyomtalanul eltűnt, még búcsúlevelet sem hagyott, csak üzent, ne várja többé, fájó szívvel ugyan, de nem jöhet vissza, úgyhogy az a szép nap egyáltalán nem volt akkor olyan szép nap, és lélekben az egész világból kiábrándulva a változatosság kedvéért most ő kezdett sírni, mert hogy nem maradt semmi a semmiből, s most őt kellett egy kissé gyá- molítani, amit Nagy Mari meg is tett. Ó istenem, sóhajtott egy nagyot, egy vadul hajtó autó majdnem elgázolta akkor, csalódott emberrel előfordul az ilyen, micsoda idők voltak, nem volt semmi, csupán bizonytalan esélyek, mindebből csak a vágy maradt, vesztére. Egy ideig tehát megint inkább az orra elé nézett s maga elé szedte a lábát, mert megijedt kissé, egyúttal körülnézett, az esetleges kilátások végett, meg hogy tájékozódjon egy csöppet, balesetek leskelődnek minden sarkon, netán szívrohamot kap, s akkor nehéz kitérni, jobb, ha elejét veszi, s biztonságba helyezkedik, igaz, a fal mentén tégla eshet a fejére Nagy Mari képében például, a valószínűsége ennek mégis csekélyebb. Aztán mégis Szabó Marit pillantotta meg, azzal szórakozott éppen, hogy köveket hajigáit, megsajnálta akkor, kétségbeesett mozdulat lehet, gondolta, ugyan miféle fájdalom készteti, vajon az enyémhez hasonló, s megszelídíteni próbálta, nem sok sikerrel, mert később is köveket hajigáit, mintha őt akarta volna eltalálni, mert csak úgy vaktában do-
