Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
64 Aich Péter Utazás (A tékozló fiú esete Tóth Marival) Az út a távolba veszett, a messzeségbe szűkült. A tárgyak és emberek egyre kisebbek lettek, végül egybeolvadtak érzelmeik is. A perspektíva klasszikus esete. Előbb a kusza kanyargás, gyakran hirtelen éles szögben, rendszertelenül, szeszélyesen, ezernyi beláthatatlan kitérővel és zsákutcával, de a távolban csak a durva, szembetűnőbb körvonalak látszódnak, vagy semmi. Bár, ki tudja, kinek mi szúr szemet, s mit visz magával; ami megmaradt a jelenig, a távolban sem vész el, marad, ami volt, esetleg, úgy majdnem, némi rapszodikus metamorfózis után, s ha nem is látjuk már pontosan a göröngyöt, amelyből mindez lett, tudjuk, vagy sejtjük legalább, a romló szem odaképzeli, világosan érzékeli a nefelejcseket. Azt, ami eredendően elkísért, ismeretlenül, akaratlanul, tudva vagy tudatlanul - mindegy végül, hogyan: az fontos, mivé lett végül az álom. Tapintható-e még, s vajon fölismerhető-e az évek álarca mögött. Nem vakítottak el a talmi fények a nagy rohanásban? Fölismerhető-e még a törzs, amelyből az ágak szerteváltak? Mi látható még egyáltalán, s mit látunk meg abból? Mennyire vakít a vágy s a képzelet? A büszkeség és a szégyen? S az.ellentétck - vajon melyikkel egyezünk ki. Azon kapta magát, hogy - miként azt pihenésképpen néha szokta - megint háttal halad előre, vagyis következésképp nem előre, hanem hátra nézett. Megállás helyett, mert megállni már nem lehet: sodor az ár. Tudvalevő ugyanis, hogy minden mozgás más-más izomcsoportot vesz igénybe, így hát, ha menetelés közben elfáradt, vagy akár csak megunta az egyhangú haladást, egyszerűen megfordult és hátrafelé ment, vagyis előre, de háttal, igy más izmokat mozgatott, vagy másképp, nem is a szokványosat látta ekkor, s fölfrissült egy csöppet ezáltal. Persze, nem sokáig bírta ezt a rendhagyó mozgást, ráadásul lassabban is jutott előre. Az arra haladók furcsállták, hökkenten néztek rá, ez bizonyára megkukult, ugyan mi baja lehet. Ezen viszont ő csodálkozott, nem értette, mit álmélkodnak ezen, mások is ezt teszik, hátra néznek olykor, vagy csak úgy tesznek, mert nem sok jelentőséget tulajdonítanak ennek, s közben majd kitekerik a nyakukat, hiszen visszanézni néha kell, ezt tesszük akaratlanul is, ösztönösen gyakran, de kitekert nyakkal — nos, eléggé kényelmetlen az ilyen testtartás, vagyis —, ez volt a kifogásszerü konklúzió — mások a furcsák, vagy nála rendhagyóbbak legalább. Gondolatai perifériáján ugyan fölmerült az elméleti kérdés, vajon miért tartja szükségesnek, hogy ne lógjon ki nagyon a sorból, miközben általában mégis kilógott, de nem foglalkozott ezzel túlzottan. Haladni kell, megállás nélkül, ez köti le mindenki figyelmét, arra ügyel, milyen a lépés ritmusa, sebessége, másra nemigen telik. Mégis, ha nagyon ellankad, egyszerűen megfordul és háttal halad előre, kész. Igaz, nem csak ezért. Mert nézni is kéne, látni
