Irodalmi Szemle, 2009

2009/11 - Kozsár Zsuzsanna: Menekülés (1) Elaine-ciklus - Fehér, vörös, fekete; Szarvas; El kell menned; Ginevra naplójából; Varázslat; Gyerekes próbálkozás

Menekülés (1)

19

Varázslat

„ S mégis édes ez a kín. ”- Márpedig úgy lesz, ahogy mondom, te mocskos szuka! - ordította apám.

Néztem a padlót összeszorult torokkal, tudtam, hogy nem vitatkozhatok

tovább. A maga módján a jövőmet akarja biztosítani, azért lök Lancelot lovag á- gyába, pedig nem is ismerem öt, sosem láttam még, és belereszketek, ha arra gondolok, hogy a szeretője legyek. De a jövendölésben az állt, ha megfoganok tőle, a fiam a legnagyobb lesz a lovagok között. Apám vakon hitt a próféciában.

Próbáltam nem gondolni arra, hogy néhány óra múlva egy varázslattal megtévesztett ember belém hatol, és azt álmodja közben, hogy a szeretőjét öleli, én meg ott fekszem majd alatta, csapzottan és kínban, és nem lesz hozzá közöm, hiszen nem ismerem, nem szeretem, ő csak egy nemző, aki által világra jöhet majd a kor legdicsőbb lovagja. Bár ne születtem volna nőnek, bár ne lennék ilyen kiszolgáltatott, férfiak olcsó játékszere, negyedórás gyönyöre. Bár ne lenne testem, amely nem közösülésre vágyik, hanem gyöngédségre, csókra, simogatásra, amit nem kaphat meg soha talán.

De apám már előkészített mindent, és én nem menekülhettem.

* * *

Lancelot most járt nálunk először, de fesztelen volt, barátságos, olyan köny- nyedén beszélgetett mindenkivel, mintha puszipajtások lennénk valamennyien. Csodáltam és irigyeltem érte, mert sosem tudtam így társalogni, megakadt bennem a szó, a gondolat is, kuka voltam, ügyetlen, félszeg, de szerencsére nemigen várták el, hogy szóljak, elég volt, ha mosolygok. Hát mosolyogtam. Lancelot visszamosoly- gott, és nagyot hörpintett a borából, amiről csak ő hitte, hogy ártalmatlan, szomjoltó folyadék.

Apám kimeredt szemmel leste a hatást, megfojtja azt a nyamvadt törpe Mer- lint, ha átvágta, és rásózott valami selejtes vacakot. De nem. Hatni kezdett az ital rögtön, látszott Lancelot megváltozott nézésén, sürgető volt a szeme, mohó a tekintete, gondolatban már vetkőztetett, tépte rólam a ruhát.- Menjetek már! - intett türelmetlenül apám.

Azt hittem, ahogy a hálószobába érünk, Lancelot rögtön nekem esik és leteper.- Ginevra - suttogta ő, és nekem fájt ez a név, hogy nem javíthatom ki, hogy nem hallhatom az ő szájából a saját nevemet. De nem tehettem semmit, mert megtörhetett volna a varázs, és apám elátkozott volna érte. Csak álltam mozdulatlanul, és már nem éreztem Lancelotot olyan idegennek.

Nem sietett. Lassan hámozott ki a ruháimból, óvatosan, mint egy törékeny kincset, és úgy fektetett az ágyra, olyan puhán, mintha az anyám lenne és én a csecsemője.

Simogatta az arcomat, mely kipirult a keze nyomán, ujjaival a hajamba túrt, magához húzott, beletemette arcát a hajamba, nagyot sóhajtott, és sokáig nem mozdult.