Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - VENDÉGKRITIKA - Rónay László: A magyar irodalom történetei
A magyar irodalom történetei vallott az irodalomról és a halhatatlanságról, de ahogy Kakuk Marci téblábol a világban, az bizony halhatatlanná teszi az elesettek iránt érzett szolidaritását sokszor megfogalmazó életre hívóját, kinek Legenda a nyúlpaprikásrólja a magyar próza remeke. Bizonyára szigorú szerkesztői koncepció a magyarázata, hogy alig-alig olvashatunk Juhász Gyuláról és Tóth Árpádról, jóllehet megérdemeltek volna portrét. Amint jeleztem, helyeslem Rejtő Jenő szerepeltetését, de ennek meglétében még érthetetlenebb e két jelentős lírikus (Tóth Árpád a magyar műfordítás történetének úgyszintén jelentékeny alakja) mellőzése. Hiányolom a két világháború közötti, népi indíttatású szociográfiák részletesebb méltatását. Nagy Lajos Kiskunhalom']átó 1 Erdei Ferenc Futóhomokjaig. Szabó Zoltán, Veres Péter, Féja Géza, Kovács Imre, Darvas József idevágó művei a 30-as évek sokat vitatott, műfaj (münem?) -újító, felkavaró alkotásai voltak, kemény irodalmi viták kirobbantói, olykor a törvénykezés ítéletét is magunkra vonva. Nem értek egyet a Puszták népe „az idegenség retorikája” szempontja szerint történő elemzésével, még kevésbé azzal a következtetéssel, mely szerint „a felemelkedés gyötrelmes szépségéről alkotott példázat keltette várakozást nem teljesíti a mű”, bár nincs okom és jogom a fejezet írójának várakozását vitatni. Érthetetlen, miért nem vállalkozott hozzáértő Illyés lírájának, költészettörténeti jelentőségének beható elemzésére. Hiányolom Kodolányi Jánost, kivált annak tudatában, hogy kitűnő monográfiájának második kiadása is megjelent (Tüskés Tibor müve) és folyik életművének kiadása. Ezt a fejezetet Csűrös Miklós is kiválóan megírhatta volna. Itt egy kitérőt tennék. A pozitívumok között említettem, hogy a tanulmányok sora új nemzedéket (is) reprezentál, kitűnő tehetségeket, akiknek egy része jeles eredménnyel végezte „iskoláit”. Viszont kimaradtak azok, akik más iskolába jártak, s elképzeléseik, irodalomképük különbözik a szerkesztőkétől. Egészen biztos, hogy magas színvonalon írták volna meg a hiányzó részeket, még ha esetleg kevesebb figyelmet fordítottak volna is az elméletre, viszont alaposabban ágyazták volna bele a müveket a korba és az élettényekbe. Hirtelenjében megemlítenék néhány - szerintem - hiányzó, elismert tudóst (Tüskés Tibor és Csűrös Miklós ugyancsak közéjük tartozik): Pomogáts Béla, Fried István, Ferenczi László, Kenyeres Zoltán, Sípos Lajos, Vasy Géza, Tarján Tamás, Görömbei András (még a névmutatóban sem szerepel, azaz egyetlen műve sem érdemelt említést), Fráter Zoltán... A szerkesztők, akik valóban éberen figyelték az irodalom és a kultúra legfontosabb eseményeit, mellőzték a magyar keresztény irodalom bemutatását, s ezzel olyan, egyáltalán nem jelentéktelen világirodalmi jelenségek, mint például a neokatoliciz- mus hatásának bemutatásairól lemondtak, holott kitűnő fejezeteket olvashatunk olyan világirodalmi jelenségekről, amelyek a magyar irodalom fejlődésében szerepet játszottak. Chestertontól Mauriacon és Graham Greenen át Heinrich Böllig hosszú-hosz- szú azok sora, akikre érdemes lett volna kitekinteni. Érthetetlen Sík Sándor hiánya. Már az is vitatható, Prohászka Ottokár miért c- sak abban az összefüggésben említődik, hogy bírálta Madách Imre főmüvének szemléletmódját, viszont szót sem érdemelt, mint a 20. századi hazai keresztény világnézet
