Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (25) Nagy László (1925-1978)
Grendel Lajos Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva A Szerelmet a túlsó partra! A költőszerepnek ez a modernizmus előtti, a romantikából származó újraértelmezése az, ami a magyar líra századközépi kontextusában egyedivé teszi Nagy László költészetét; a kortársak és a fiatalabb költők egy része számára követendő példává, míg mások számára merő anakronizmussá. De azt se felejtsük el, hogy ez a heroikus, a kor erkölcsi relativizmusával, szabadsághiányával, hazugságaival, a politikai elnyomással, a költészet fegyverével szembeforduló attitűd valójában éppúgy az értékhiányból meríti indulatát, mint a kor magyar lírájának másik pólusán Pilinszkyé. A csend és a hallgatás költőjével szemben azonban Nagy László indulata eruptív, szómágiája akkor is elkápráztat, ha ars poeticáját valóban anakronisztikusnak érezzük. Nagy László versbeszéde akár anakronisztikusnak is tekinthető líraértelmezése ellenére sem lett avítt, mint pályatársai nagy többségéé. Versbeszédében ugyanis, a pályakezdő évtizedhez képest, radikális változás következett be, amit monográfiaírója, Tolcsvai Nagy Gábor vizuális imaginációnak nevez, s ekképpen jellemez: „... Nagy László poétikája már alapvetően nem mimetikus, hanem imag- inárius”.<l7) O, aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket Fehér vagy mint a jég verése, zuhansz vaságyra, jégfehérre. Ráfekszik szívemre a sorsod, csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod. Véren, zúzmarán túl tavasz van, lesz-e még nyár - kérdem magamban. Aranyeső tündököl sárgán, árva vagy, itt maradtam árván.
