Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (25) Nagy László (1925-1978)
Magyar líra és epika a 20. században (25) NAGY LÁSZLÓ (1925-1978)* Népszerűségének tetőfokán, a hatvanas és a hetvenes években „népi-szürrealista” költőként aposztrofálták, ez a címke azonban, már csak homályosságánál fogva is, félreértésekre adhat okot. Mert kétségtelen, hogy Nagy László lírai beszédének egyik forrásvidékét a népköltészetben lelhetjük meg, ám költészete messze túlnőtt a folklór vagy az Erdélyi József és Sinka István nevével fémjelzett újnépies- ség határain. Emellett Nagy László igen hamar megszabadult a képviseleti líra 19. századi rekvizítumaitól is. Páratlan képteremtő fantáziája és merész képzettársításai révén lírája valóban mutat némi hasonlóságot a szürrealista poétikákkal, ám az automatikus írás és a tudattalan kultusza idegen tőle. Költészetében a folklórhagyomány mellett már pályakezdő éveiben József Attila, Ady Endre és Vörösmarty Mihály lírája rezonál. Ezeket a hatásokat azonban igen hamar beolvasztotta a maga páratlanul színes, imaginativ stílusába. Ha Vörösmarty, akkor a kései, az apokaliptikus látomásokat papírra vető Vörösmarty, ha József Attila, akkor nem a személyiség válságával drámai, dialogikus versbeszédben viaskodó, hanem a Medvetánc előtti költő. Nagy László költészete az én-líra és a képviseleti líra felől halad, ha lassan és drámai fordulatok és törések nélkül is, egy elvontabb, egyetemesebb, mítoszteremtő költészet felé. Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem. (Adjon az Isten)
