Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Pomogáts Béla: Hazatérő irodalom (az amerikai magyarokról)
Pomogáts Béla lett képviselnie és szolgálnia, amilyeneket az anyaországban nem lehetett vagy csak töredékesen lehetett. A szerencsésebb történelmi sorsot ért nyugati országok értelmisége azért lehetett termékeny és erős, mert igen hosszú időn: évszázadokon keresztül folyamatosan és következetesen végezhette munkáját. A szellemi értékek egymásra épültek és egymást egészítették ki, amit a tegnapelőtt értelmisége eltervezett, azt a tegnapi megvalósította és a máé kijavította, hozzáigazította a jelen követelményeihez. A magyar - és általában a közép-európai - értelmiségnek nem adatott meg ez az esély. Értelmiségi nemzedékek gyülekeztek, országátalakító tervek készültek, aztán fordult egyet a történelem, és az erőszak egyformán szétszórta a nagyralátó elképzeléseket és a tervező nemzedékeket. A magyar (és a kelet-közép-európai) irodalmak története ugyanolyan „szakadozott” és „folytonossághiányos” volt, akár a társadalom története. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadra, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a politikai erőszak három ízben is leváltotta és szétszórta a magyar ételmiség fellépő nemzedékeit: 1938-39-ben, 1948-49-ben és 1956-57-ben, és ezzel nemcsak a szükséges társadalmi modernizációt gátolta meg, a társadalmat kényszerítette be vagy visz- sza egy totalitárius rendszer keretei közé, hanem ennek az értelmiségnek egy részét emigrációba is üldözte, és hosszú évtizedekre kikapcsolta a nemzeti élet vérkeringéséből. Innen eredtek a nyugati magyar szellemi élet és ezen belül az irodalom feladatai: a távolban és a szétszóródásban kellett a szellemi folytonosságot képviselnie. Ami persze a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ez a szellemi folytonosság Magyarországon nem volt jelen - hiszen például a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben is idehaza dolgoztak olyan írók, mint Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János és mások -, inkább csak arról van szó, hogy ez a folytonosság töredékes maradt, s nem érvényesülhetett a nyilvánosság előtt. A nyugati magyar szellemi élet iránt érdeklődő hazai közvélemény, tapasztalataim szerint, az emigrációs tudományos és politikai irodalmat részesítette igazán nagy és talán érthető figyelemben. Akkor is, midőn ennek az irodalomnak az eredményeihez jutott hozzá a legnehezebben. Hosszú évtizedeken keresztül, nagyjából a hetvenes évek végéig, szinte semmilyen nyugati magyar könyv sem jutott el hivatalos úton az érdeklődőkhöz, s bizony hiányosak az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményei is. Am a későbbiekben is egy verseskönyv vagy elbeszéléskötet könnyebben került a magyarországi olvasó kezébe, mint egy történelmi munka vagy éppen egy politikai kérdéseket taglaló tanulmány. A hosszú évtizedeken keresztül nemzeti kultúránk természetes cserefolyamatát akadályozó kulturális vasfüggöny leginkább a szellemi tevékenységnek ezt a területét zárta el a hazai közvéleménytől, s igen hosszú időn keresztül szigorú megtorlásnak volt kitéve az, legyen bár tudományos kutató, aki ilyen jellegű könyveket a határon áthozott vagy birtokolt. Az emigrációs tudományos és politikai irodalom évtizedeken keresztül a cenzurális diktatúra áldozata volt. Kétségtelen, hogy a nyugati világban megjelenő magyar történelmi munkák és politikai tanulmányok egészen másként ítélték meg a magyar múlt és jelen eseményeit, mint a hivatalos magyarországi szakirodalom és publicisztika. Nem hinném, hogy ez a körülmény különösebb magyarázatra szorul.
