Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - EMLÉKEK, ÉLMÉNYEK - Koncsol László: Nyolc az ötvenből
EMLÉKEK, ÉLMÉNYEK az irodalom testközelét, a születő szépirodalommal való intenzív munkát jelentették. A harcot a szövegekkel, a formákkal, a stílusokkal - a szövegekért, a tiszta beszédért. Kéziratoldalak százait kellett havonta elolvasnunk és földolgoznunk, s éjjel-nappal szerkesztettem, olvastam, fordítottam. Főleg cseh és szlovák könyveket tolmácsoltam, néha a Szemlének is. Amíg a kiadóban dolgoztam, egy ideig Monosz- lóy, majd Bábi segített Dobosnak a Szemlénél; az előbbi egy Amerikában dolgozó cseh publicista folytatásos munkáját kínálta föl nekem fordításra a John F. Kennedy elleni dallasi merényletről, a könyv a cseh írók lapjában, a Plamenban jelent meg, onnan fordítottam a Szemlének. Bábi valamivel később Tatarka Figura fejedelemről írt ragyogó pamfletját nyomta a kezembe azzal, hogy tolmácsoljam a Szemlének. Ez is megtörtént. Végül Dobos kért meg, hogy szemlézzem a lapba a cseh és a szlovák irodalmi folyóiratokat. Ez már 1966 elején történhetett, s az itteni, főleg csehországi intellektuális felpezsdülésnek részben az én havi szemlézéseim nyomán nagy magyarországi visszhangja támadt. Budapesti barátaink jelezték, hogy & Szemle számait a standokról perceken belül szétkapkodták, s pult alól árusították őket. A nagy port felvert csehszlovák írókongresszus két kulcsszövegét, Kunderáét és Va- culíkét is én fordítottam le a lapba, s már Havelén dolgoztam, amikor a beszédek közlését letiltották. A laphoz némi szorongással, mert úgy éreztem, hogy a könyvkiadó lassú üteme jobban megfelel a természetemnek, 1966 júliásával léptem át, Dobos és Tőzsér mellé harmadik szerkesztőnek. Mi akkor az 1968-ra futó reform szellemében, nyitottan szerkesztettük a lapot. Együtt határoztuk meg az irányát, Dobos főszerkesztői égisze alatt. O tárgyalt fűvel-fával, a cseh és a szlovák lapok főszerkesztőivel, az írószövetségek hangadóival, a magyarországi, a lengyel, a romániai és vajdasági lapokkal, kötött velük lap- csere- és együttműködési szerződéseket, sőt 1968-ban már emigráns magyar szerzők felé is tapogatóztunk. A lapban az utódállamok magyar szerzői is megjelentek, hoztunk külföldi költőket, meg-megcsillant a lapban a klasszikus és a neoavantgárd, s elég korán kezdtük rombolni a szabad gondolat szűkre szabott, létkorcsosító határait. Főszerkesztőnk nemritkán nyitotta ránk, Tőzsérre és rám a Szemle ajtaját, hogy üdvözli az Irodalmi Szemle című világlap szerkesztő urait és titkárnőjét, Sára asz- szonyt. Mondogatták, hogy a lap jobb annál, amit irodalmunk állapota szerint várni lehetne tőle, de ezt a kérdést egy remélhető majdani monográfiának kell körüljárnia. 1969-től Duba Gyula irányította a lapot, változatlan szerkesztői harmóniában, de szellemtorzító társadalompolitikai viszonyok között. A nyomást egy ideig kellő önfegyelemmel próbáltam elviselni, de egyre nehezebb volt. Fölmerült, hogy feladjuk, odacsapjuk a gyeplőt, de Duba azokra az őseire hivatkozott, akik minden égi és földi csapás alatt kimentek a mezőre, és tették a dolgukat az életért, és maradt a lap élén. Nem voltam kulcsembere a Szemlének, végre írni is akartam, s hogy időt, csöndet, némi magányt nyerjek hozzá, megváltam lapunktól. Ezt a lépést 1974 végén tettem meg. Tőzsér már korábban a nyitrai tanítóképző főiskola magyar tan
