Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - Fónod Zoltán: Ötven év ...
Ötven év. púit nemcsak az irodalom és nyelvtudomány, hanem a történettudomány, a néprajz vagy a szociológia, sőt az utóbbi években a míves publicisztika előtt is. Küldetéstudattal vállalta, hogy segítse a nemzeti identitás erősítését, a nemzeti megmaradás önös érdekeit, valamint azt a törekvést, hogy sorskérdéseink megoldásában az összefogás legyen a legfontosabb érdek. Sorolhatnám a versek, művek, novellák, elbeszélések, regényrészietek százait, említhetném a cseh és szlovák (esetenként más nyelvű!) müvek sokadalmát, magyar fordítását, az irodalomkritikák, tanulmányok, színibírálatok tömegét, melyek az Irodalmi Szemle mércéje szerint váltak irodalmunk, kultúránk tartós értékeivé. Meg a vitákat, ankétokat, melyek gondjainkról, problémáinkról, életünkről adtak számot. A közelmúltban a Magyar Október - 1956 címmel (ISZ, 2006/10.) közöltünk „húsba vágó” ankétot, korábban Jövőnk: Európa címmel (ISZ, 2006/5.), az európai uniós csatlakozásról cseréltünk véleményt az idei, augusztusi számunkban a Prágai Tavaszról elmélkedtünk, a jubileumi számban pedig a magyar-magyar kapcsolatokról mondják el véleményüket azok, akiknek a megállapításait, gondolatait mértékadónak tartjuk. Tudjuk persze azt is, a társadalmi életben nincsenek örök érvényű igazságok, egy- egy elv, szándék, törekvés bizonyos időszakokban és körülmények között számíthat elfogadásra, elismerésre. Az egyes korok alkotásait is eltemetheti az idő, egy nép önmaga megmaradását segítő céljait, emberséggel megfogalmazott szándékait, erkölcsi nagyságát azonban megőrzik azok, akik a nyomukba léptek. Adyval szólva az „új értelem és az új magyarság” adhat ma is távlatot törekvéseinknek. Reményt arra, hogy sorskérdéseink frigyládájában hűséggel őrizzük azt az üzenetet, melyet (Sütő András szavaival) az „egyetlen szülőföld” sok kötelessége ró ránk, kisebbségi magyarokra. Megéltük, persze, azt a korszakot is, amikor a tárgyilagos elemzés helyett elhatalmasodott a személyeskedés és az „új ellenségkép” keresése, mely mélységesen ártott szellemi életünk megújhodásának. Jócskán a jó ízlés határán innen esik az például, ahogy a rendszerváltás után a fiatal tapasztalatlanság neki szaladt a „strázsamester- nek”, Fábry Zoltánnak (aki az Őrzők, vigyázzatok a strázsán Ady-bűvöletében lett 1991-ben strázsamester, „tolldárdás Napóleon”). Hála a „bűnös lelkek” maradiságá- nak, a „felfedezés” nem váltott ki üdvrivalgást... A magyar íróközösség többsége ugyanis visszautasította ezt a támadást. És ez sem semmi! Bűnös tévedés volt az is, amikor egyesek úgy keresték az „ellenséget” (akárcsak a hetvenes években a „hithű” besúgók!), hogy megfeledkeztek arról, mindenekelőtt a hozzá nem értést, a dilettantizmust, a fércműveket kell kisöpörni az irodalomból, művészetből, sőt az iro- dalomtörténet-írás berkeiből is... Nincs „bűnös” író és „bűnös” irodalom - vallottam akkor (1992-ben), és mondom most is -, csak „jó irodalom van és rossz irodalom”. Ötven év mea culpájára méltó az is, ha félelemből, emberi gyávaságból falaztunk a „bűnnek”, gonosz és rossz emberek gátlástalanságainak, akarnokságának. Mennyi ilyen alakoskodást, farizeusi meghunyászkodást láthattunk az „átkosban”, gondolni is rossz rá! Nem a bátorságot hiányolom - akinek nincs, az ne is keresse! -, hanem az egymás iránti tisztességet, melyet szerencsésebb óráinkban emberségnek is mondhatnánk. Megéltem és (vélhetően!) megszenvedtem ezt a kort, ezért meggyőződéssel val
