Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - TALLÓZÓ - Láng Gusztáv: Mérföldkő-e Ady költészete?
TALLÓZÓ Énre, hanem magába foglalja mindazokat a viszonylatokat, melyek az élethez, érzelmekhez, megismeréshez, morálhoz és számos egyéb közösségi identitáshoz fűzik, s melyek ugyancsak részt vesznek ebben a válságban. A korántsem költői kérdés - „Mit ér az ember, ha magyar?” - a válságnak erre az individualitáson túlmutató jellegére vonatkozik, mert a személyiségválság Ady szerint az identitásmeghatározó külső tényezők válságából fakad. Ez így félelmesen racionálisnak tűnik, valójában a költő kérdésfelvetései ennél bonyolultabbak. E külső tényezők válságának interiorizálódását, bensőségessé válását fejezik ki versei. Amint azt már egy korai versében olvashatjuk: „Százszorosra duzzad föl bennem / A láp lenyűgözött hatalma.” Ady viszonylag korai, szimbolista versei mindig az Én belső, lélektani jellemzőit vetítik ki látomásos formában, éppen azért, hogy jelezzék: ezek elemi erejével szemben az individuum rendelkezésére álló saját erőforrásai nem nyújtanak megfelelő védelmet (Elűzött a földem, Búgnak a tárnák, Az ős Kaján stb.). A „profetikus” szerep éppen abban áll, hogy az egyén újra és újra kísérletet tesz ennek az interiorizálásnak a módosítására, hogy új identitásképző lehetőségekre tegyen szert. Ez a küzdelem többnyire kilátástalannak bizonyul (Szent Lehetetlenség zsoltárja). Ady küldetéstudata ezért csaknem mindig tragikus. Bizonyságául annak, hogy a „krízis”, melyet pontosan látott, nem állapot, hanem folyamat, melyben az életéért szükségképpen cselekvő ember megoldásokat keres, még akkor is, ha tapasztalatai ennek ellenkezőjére próbálják rábeszélni. Végezetül megjegyezném, hogy nem Adyról akartam írni, hanem az irodalomtörténet válságáról. Arról, hogy olvasatok, szerepek és szövegelőzmények történetét mily nehéz összefogni egységes elbeszéléssé. Nem szóltam arról, hogy mai irodalomértésünkben még mindig nem múlt el annak görcse, hogy rohamszerűen szabadulni akarunk a 20. század második felének ideológiai rögzüléseitől, konkrétan e korszak pszeudomarxista tárgyalásmódjától, s e görcsös igyekezetben azt is elvetjük, ami nem a gondolkodást fékező (és cenzúrázó) ideológiának a terméke, hanem éppen az ellene (mint válságtényező ellen!) latens módon tiltakozó józan gondolkodásé. De erről is beszélni nagyon messzire vezetne. (Korunk, 2008. 5. szám)
