Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - TALLÓZÓ - Láng Gusztáv: Mérföldkő-e Ady költészete?
TALLÓZÓ (A tűnődés csolnakján) - felülírja az Új vizeken járok ars poeticáját. Azt, amelyből „régi, gyors hajóm ide int még”, de azokat a hajómotívumokat is, amelyeket (talán? és ugyancsak?) A részeg hajó is ihletett, Baudelaire „hajós” versei mellett (A ködbe- fúlt hajók, Asszonyok a parton, Két szent vitorlás). Szövegelőzményként kínálkozik Berzsenyi híres verse, az Osztályrészem; erre a csolnak álszinesztéziás jelzője utal is finoman. Ez a meditáló elfordulás a korábbi „végzet”-hajóktól, melyeket az emlékezés múltjába helyez a költemény, s az ugyancsak meditáló vita és azonosulás a magyar klasszika remekművével nemcsak stílusváltást jelez, hanem szerepváltást is, annak a költő személyéhez kapcsolt szerepkánonnak a helyesbítését, melynek maradéktalanul csak az első három kötet költeményei feleltek meg. Az Ady-életmü „irodalomtörténeti helyének” kijelölése attól is függ tehát, hogy a stílus- és szerepváltó művek „belefémek-e” ebbe a kanonikus pozícióba, a kánont megalapozó „válogatott művek” rendjébe. Ami újabb anomáliára ébreszthet. Az irodalomtörténeti „elbeszélésben” a kauzális összefüggések nyilván csakis szövegek között jöhetnek (hozhatók) létre, aminek több elnevezése lehetséges: szövegelőzmény, intertextualitás, nyelvi megelőzöttség, s biztosan akad még néhány az elméleti irodalomban. Ez teszi újragondolandóvá a hagyomány fogalmát és kérdéskörét. A hagyomány - akárcsak a kánon - nem „halmaz”, mint jó néhányan állítják, hanem struktúra, melyet éppen a szövegek egymásra építkezésének (régiesebb szóval egymásra hatásának) oksági elvei szerveznek meg. S az ezektől elválaszthatatlan értékképző funkcióváltások az újra-, felül- és átírásra kiválasztott szövegek felhasználásában. Ez a struktúra egyben szelektív is; „válogatott múlt”, melyben minden új törekvés megírja a maga előtörténetét. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, mert - számomra - ez cáfolta minden történetellenségnek és a történetiség iránti közönynek; a hagyományszerkezet meg- és újraalkotása egyben annak bevallása is, hogy a válogató tudatában van saját utódvoltának, okozatjellegének a kauzális láncban. A kérdés tehát az, hogy van-e Ady költészetében olyan szövegsajátosság, amely folytatódik „utódaiban”, s nélküle nem lehetne. Ezen töprengeni azért sem hiábavaló, mert Adynak az a bizonyos „irodalomtörténeti helye” jó néhányszor elmozdult az idők folyamán. O maga századkezdőnek tekintette költészetét, s ezt a szereptudatot verseinek önidentifikációs kitételeiben számtalanszor megfogalmazta. Hívei feltétel nélkül elfogadták, és értelmezéseikben szerepkánonná avatták ezt az öntudatot. Bizonyság rá a Nyugat első Ady-száma 1909-ben. Ugyanakkor a 20. század első évtizede az európai avantgárd kezdő időszaka is, amelyről Ady - és a Nyugat - nem látszik tudomást venni. Vagy ha igen, elhárítólag, mint azt Babits Mihálynak a futurizmusról írott lenéző ismertetése bizonyítja ugyancsak 1909-ből. (Aki Dante kedvéért tanult meg olaszul, miért is lelkesedne Marinettiért?) Akik a 20. századot az avantgárdtól számítják, vagy akik a költő képviselte szerepkánont tartják avatagnak, Ady költészetét csakis egy megelőző korba helyezhetik, megkésettségét hangsúlyozva:
