Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - ANKÉT - A Prágai Tavasz és 1968 Európában (ankét) (a kérdező: Fónod Zoltán, válaszolnak Gál Sándor, Csáky Pál, Újváry László, Duba Gyula, Kiss József)
A Prágai Tavasz és 1968 Európában lehetőségek mellett - éppen a kisebbségi gondolkodásnak szánnám az igazságkeresés feladatkörét! Ennek okán a kisebbségek jelentősége megnő, a számuk, mennyiségük is. Nemcsak nemzeti-etnikai értelemben, hanem vallási, érzelmi életbeli, valóságszemléletbeli és gazdasági - gazdagok szegények - viszonylatokban is. A dolgok természetéből és a közösségek érzékeléséből következik, hogy a többség hatalmi fölénye, ereje folytán kevésbé érzékeny olyan - morális vagy jogi - problémákra, melyekhez a kisebbség sors- és létkérdéseként viszonyul. Reálisnak tartom, hogy a (magyar) kisebbségek helyi adottságaikból és történelmi tapasztalataikból kiindulva és önállóan gondolkodva teremtsenek meg olyan szellemi értékeket, együttélési törvényeket, korszerű közösségi „igazságokat”, amelyek a „közös álom” felé törekvő Európa számára mérvadóak lehetnek. A kisebbségek regionális öntudatát és kapcsolatrendszerét, sajátos életérzését fontosnak tartom. Az új „európaiság” alapvonása aligha lehet a nemzetállami „érzéketlenség”, sokkal inkább a józan kisebbségi alkotóerő és munkabírás igazsága. KISS JÓZSEF: - Az igazsákeresésnek van filozófiailag kimunkálható elvi-etikai alapja, de az a társadalmi-politikai folyamatokban realizálódik. Ezek résztvevőinek és alakítóinak, lett légyen szó egyénekről, avagy kisebb és nagyobb közösségekről, kinek- kinek megvan a maga saját igaza. A kisebbségekre megítélésem szerint fokokozottan érvényes az elv és megvalósulás közötti viszony, illetve a kölcsönhatás érzékeny kezelése. Ismeretes a sztálini szemléletnek és magatartásnak ezzel kapcsolatos, a „feketehumor” ihlette, a rövid és hosszú zakóujjhoz hasonlított jellemzése. Eszerint: ha a valóság eltért a megkövetelt elvektől, a zakót kellett megrövidíteni, természetesen a kezet is beleértve. Vagypedig az eltorzult gyakorlatot kellett elvi követelménnyé tenni, s aki ebbe nem fért bele, velük szemben ugyanaz érvénysült. Nos, a kisebbségi politikának a mai európai elvi alapjait, amelyek már eleve meglehetősen általános szabályokkal párosulnak, a kormányzatok és politikai erők az egyes országokban önkényesen értelmezhetik. Az Európai Unióban a nemzetiségek problémáinak megítélése alárendelődik a stabilitás követelményeinek. S nem úgy néz ki a helyzet, hogy e téren belátható időn belül lényeges változás következhetne be. Viszont az elvi alap mégis kínál némi kapaszkodókat, az Unióban az autonómia biztosítása is legitim követelésnek számít, ha az érintett szomszédos országok közötti megegyzésen alapul. Nos, úgy tűnik, hogy ez az „apróság” eléggé elsikkad az igazságkeresés számára megadatott mozgástéren, vagy akár úgyis mondhatjuk, hogy diplomáciai harcmezőn. A mértékegység kialakítása tehát megítélésem szerint nagyrészt a konszenzuskeresés, mégha megelégedettségre okot nem is nagyon adó — sikerén múlik. Ehhez aligha járulhat hozzá a kisbbségi közösségen és az anyaországon belüli politikai kötélhúzás. Igaz, a nemzeti érdekvédelembe is belevetülnek bizonyos pártpolitikai érdekek. De nem mindegy, miként és milyen mértékben. Ha sikerül elérni, hogy a kisebbségvédelem ne váljék politikai válsághoz vezető, belső konfliktusok részévé, sőt alkotó elemévé, az minden bizonnyal kihat előbb, vagy utóbb - ha még oly csekély mértékben is - a nacionalista viszályok gerjesztését eltűrő szomszéd országok európai megítélésére. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a kisebbségpolitikai döntések és lépések ne politikusi és
