Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - ANKÉT - A Prágai Tavasz és 1968 Európában (ankét) (a kérdező: Fónod Zoltán, válaszolnak Gál Sándor, Csáky Pál, Újváry László, Duba Gyula, Kiss József)
A Prágai Tavasz és 1968 Európában kerítette a szlovákiai magyarság döntő többségét az az érzés, hogy helyzete már szinte önmagától, az ellenzéki mozgalmak által megfogalmazott követeléseket teljesítve alakul majd. S amikor jöttek az első kellemetlen élmények, a közhangulatban, sőt a közgon-dolkodásban sem jelent meg, hogy itt valami visszaköszön, afféle fonákjaként, a múltból. Hisz 1948 februárja után színre lépett az állampolgári jogait visszanyert magyarságon belül egy olyan nemzedék, amelyre szinte meghatározóan kihatottak a korabeli politika hamis ámításai. Ez a nemzedék a nyugdíjkor határára érve továbbra is (újabb, az ötvenes évekbeli helyzethez azért sokban hasonlító politikai viszonyok között szocializálódott korosztályokkal kiegészülve) a csehszlovákiai magyarság sajátos körülményei között derékhadnak érezhette magát. Mert hisz Bertold Brechtet kissé szabadon értelmezve a népet nem lehet kicserélni, amint azt az akkor fellépő egyes fiatalabb korcsoprtok képviselői képzelték. Ez a helyzet viszont közösségi és önszembesülést kívánt, ami nagyrészt elmaradt, s talán idevezethető vissza, hogy jó ideig nem mutatkozott érdeklődés az 1948 utáni időszak és az 1968-as fejlemények kortörténeti eszközökkel való feldolgozása iránt. A szlovákiai magyarság ön- és múltképe - minden figyelemre méltó történelmi feldolgozás ellenére is - érzelmi indíttatású és szubjektivista emlékekre épül. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás utáni föderális parlamentben minden nehézség nélkül sikerült érvényteleníteni az 1968 októberében jóváhagyott, a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényt, annak máig is hiányzó elemével együtt. A kisebbségi lét kiteljesedésének intézményes biztosítékai, az önigazgatás lehetőségei mindmáig messze elmaradnak az akkor megfogalmazott jogi keretekhez képest. Ennek kimondása azonban eléggé szemérmes fogadtatással találkozik. A szlovákiai magyar közgondolkodásból hiányzik a történelmi folyamatoknak tágabb időkeretekbe ágyazódó értelmezése, mely együtt jár a múlttal szembeni elhatárolódás, de ugyanakkor a folytonosság és a „megőrizve meghaladás” látásmódjának érvényesítésével. A magyar kisebbségi közegben egyre érezhetőbbé válik a politikai generáció- váltás igénye. A tét e téren sem lebecsülendő. Ha minden zökkenő és visszahúzó kísérlet ellenére is elfoglalja helyét egy új nemzedék, számolni kell a velük szembeni, a történelmi folyamatok alakulásából adódó objektív elvárásokkal: vajon sikerül-e kialakítaniuk és keresztülvinniük egy olyan politikai és társadalmi programot, melyben egyaránt benne van a jelen aktuális szükségleteiből kiinduló múltba tekintés és a jövőbe mutató problémaérzékenység. Idestova két évtizede, hogy egy demokratikus rendszer keretei között, újabban (2004 januárjától!) az Európai Unió tagországának polgáraiként, új kihívások közepette a szlovákiai magyarságnak szinte naponta kell megvívnia a maga harcát jogaiért, igazáért, és a jövőért... Nemegyszer valahogy úgy vagyunk, mint a Nobel-díjas Czeslav Milosz (Rabul ejtett értelem című) esszékötetének bölcs, öreg galíciai zsidója, aki így összegezte tapasztalatait: „Ha valakinek 55%-ban igaza van,... az derék dolog és nincs mit vitázni rajta. Ha pedig valakinek 60%-ban igaza van, csodálatos, örüljön a szerencséjének és adjon hálát Istennek. De mit mondhatunk arról, akinek 75%-ban van igaza? A bölcsek azt mondják, az ilyesmi már gyanús. Hát még a 100%-os igazság?
