Irodalmi Szemle, 2008

2008/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2008 - Tőzsér Árpád: Könyv a jelben létezésről (Beke Zsolt Az irónia hurka című kötetéhez)

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008

prózától) is elfordult, s - az irodalomtudomány műfaji egyenértékűségét vallva - hosszú évekre úgyszólván az irodalomtudomány diszciplínáját tették a szlovákiai magyar irodalmi élet legizgalmasabb terepévé.

Ennek (a Sambucus Irodalomtudományi Társaságban szervezetten is megmutatkozó) nemzedéknek a tagja az 1973-as születésű Beke Zsolt is.

Csak később csatlakozott a csoporthoz, de a közös bemutakozásukként számon tartott, 2002-ben megjelent Kor/szak/határok c. tanulmánygyűjteményben már szerepel, méghozzá mindjárt egy olyan írással, amelyben máig ható érvénnyel kijelöli érdeklődési és kutatási területének a határait. „A vizualitás szempontjainak figyelembevétele egy olyan rendszernél, mely ez idáig csak verbális elemekkel s a jelölő-jelölt viszony érinthetetlenségének tudatában dolgozott, és amelyet a vizuális költészet kényszerít korábbi pozícióinak felülvizsgálatára, sok tanulsággal szolgálhat a retorika, illetve a stilisztika tudománya számára is”- írja a tanulmánya bevezetőjében. Majd így folytatja: „Ez a jel-értelmezés a legradikálisabban abban mozdul el az általánosan elfogadott korábbi felfogásoktól, hogy teljesen megszünteti a referencia (mint a jelnek vagy jelrendszernek a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkoztatása) kategóriáját, mindent jelként definiál, jel a jelölt és jel a jelölő. így a jeltudomány egyik fontos megkülönböztetése, a denotáció-konnotáció di- chotómiája is megszűnik. ”

Vagyis a fiatal kutató nem kevesebbet állít, ha fejtegetéseit jól értem, minthogy bizonyos beszédhelyzetekben a jelölt jelölőként funkcionálhat és megfordítva: más kontextusban ajelölő is lehet jelölt, s a látszólagos kettősségük a jelben oldódik föl. Jel tehát minden, Duchamp konyhaszéken forgó biciklikereke is, s a Hamlet is, Hizsnyai Zoltán „bárkája” és „ladikja” s Erdély Miklós „őrizetlen pénze” is. S ilyenféleképpen nincs nagy távolság a vizuális költészet, a képzőművészeti alkotások, a ready made-ek és a vers (a verbális műtárgy) között. S ha egyiket a másik szempontjából vizsgáljuk, akkor vizsgálódásunk sok érdekes és új tanulsággal szolgálhat számunkra.

Nos, Beke Zsolt ilyenfajta vizsgálódásokat végez eddig megjelent két önálló kötetében, a 2004-es el"-en létben és a 2007-es Az irónia hurkában. A kettő között a legszembetűnőbb különbség az, hogy az első inkább a vizuális költészet és képzőművészet alkotásait vizsgálja (a szövegköltészet szempontjaitól is vezéreltetve), míg a másodikban főleg a szövegköltészet darabjai, elsősorban szlovákiai magyar verbális kompozíciók kerülnek a vizualitás-, a látvány-, a képnézőpontú vizsgálódás górcsöve alá. S amennyiben ez utóbbiakat, a jelentősebb hazai irodalmi alkotásokat (Hizsnyai Zoltán, Fambauer Gábor, Vida Gergely, Norbert György és mások műveit) szinte a kritikus rendszerességével figyeli, elemzi és rendszerezi (persze a saját jellemző szempontjai szerint), annyiban akkor is egyfajta esztétikai pragmatizmust működtet, ha egyébként sikeresen kerüli ki a „jeleknek a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkoztatását”.

Drukkolok a kitűnő felkészültségű s megbízható értékítéletü fiatal literátor-