Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Németh Zoltán: Az irodalomtörténet-írás mátrixai (tanulmány)
Németh Zoltán nos, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád költészete alig, vagy egyáltalán nincs jelen a kötetben. A másodikként fellépő Tverdota György olyan kettősségeket vetett fel az irodalomtörténet-írás problematikája kapcsán, mint a kézikönyvszerüség, amely túl mesz- sziről szemléli tárgyát, illetve a műelemzés-jelleg, amely mélyfúrásokat végez, de alkalmatlan például az intézményszerkezet bemutatására. Véleménye szerint minden irodalomtörténetnek meg kell találnia a helyes egyensúlyt e két pólus között. Kulcsár Szabó Ernő előadásának elején reagált az addig elmondottakra is. Mint megjegyezte, az irodalomtörténettel kapcsolatban nem használná a „fejlődés” és a „hiteles megjeleníthetőség” fogalmakat. Egyrészt a fejlődésnek nincs köze a történelemhez, viszont kényszerítő ereje van az elbeszélhetőséget illetően, másrészt senki elbeszélése sem tarthat igényt a hitelességre, valójában nincs is ilyen. Az új irodalomtörténet legnagyobb problémájának azt tartja, hogy nem tudja artikulálni saját temporális modusát. Szerkesztői az időt térbeli hálóvá változtatták, viszont amennyiben történeti munkáról van szó, illett volna számot vetni az irodalom tem- poralitásával. Nem narratív történeteket kíván elmondani ez az irodalomtörténet, hanem archivált nyomokat, emléknyomokat vizsgál - viszont nem tudni, a vizsgálódó tekintet milyen logikával fedezi fel a nyomokat. Egyrészt nincs jelen a kötetben a hatástörténet, másrészt a Kulcsár Szabó szerint újhistorista alapállású irodalomtörténetből ki van iktatva a mezőkeresztezés elve is, tehát az irodalmon túli aspektusok értelmezésbe vonása. A kisebbségi magyar irodalmak helye a magyar nemzeti irodalomban című hozzászólásában Pomogáts Béla kifejtette, neki személy szerint nagyon fájnak a hiányok (főként Dsida Jenő), és rendkívül elenyészőnek tartja a kortárs határon túli irodalomra fordított figyelmet. Mint megjegyezte, határon túli irodalomtörténet nem bontakozik ki az új magyar irodalomtörténetből. Álláspontja szerint kétféle módon történhetett volna a kisebbségi magyar irodalmak bemutatása: intézményiideologikus mozgalmak mentén, másrészt müvekkel, portrékkal. Bertha Zoltán szintén a kisebbségi irodalmak hiányára hívta fel a figyelmet. Álláspontja szerint Tamási Áron, Bodor Ádám, Gion Nándor, Csiki László, Mózes Attila, Grendel Lajos egyes művei a mágikus realizmussal hozhatók kapcsolatba, Szőcs Géza, Páskándi Géza, Sütő András művei a kelet-európai groteszk-abszurd drámával, Dobos László, Duba Gyula, Dudás Károly és mások művei pedig az etikai-kollektív sorsvonatkozások felől olvashatók. Mindhárom vonulat beilleszthető egy tágabb, világirodalmi kontextusba, s jogosan szerepelhetnének az új magyar irodalomtörténetben is. Olasz Sándor a három kötetből azt hiányolta, hogy hiányzik a finom átjárások, keresztezések hálója. Hiányokat sorolt: többek között Móricz Zsigmond Tündérkertjét, Németh László Iszony című regényét és Szilágyi István Kő hull apadó kútba című müvét. Szerencsétlennek tartja, hogy írói pályaképek helyett egy-egy regényelemzést kapunk, s hogy nem az irodalom élő valósága irányítja az új iroda
