Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Németh Zoltán: Az irodalomtörténet-írás mátrixai (tanulmány)
Az irodalomtörténrt-írás mátrixai mi oktatásban a tankönyv szerepét. Berzsenyi életműve hiányzik a háromkötetes új irodalomtörténetből, pontosabban csak a Kölcsey-kritika elemzése által van jelen. Pedig nagyon is tanulságos lenne végigkövetni a Berzsenyi-recepció változásait, hiszen - mint hangsúlyozta - Berzsenyit már kezdettől fogva „félreértették”. Berzsenyi szerinte 18. századi figura, s fontos lenne újratárgyalni viszonyát a hagyományos, 18. századi és az új, Kazinczy-Kölcsey-féle modernizmushoz. Előadásának második részében Thimár a magyarszak általános válságáról beszélt, hiszen a legtehetségesebb diákok már nem bölcsészként kívánnak továbbtanulni. Az új irodalomtörténetnek mint könyvszerkezetnek szerinte hidat kellene teremtenie egyrészt a bölcsészhallgatók és a szakemberek, másrészt az idősebb nemzedékek és a fiatalabb generációk nyelvhasználatai között. Thimár négy kérdést vetett fel, amelyeket előadása végén meg is válaszolt. A kérdések: milyen strukturális-retorikai keretben lehet szólni az irodalomról, ha az irodalom már nem érték a mai társadalomban?, mennyire legyen absztrakt és mennyire poétikus-esszéisztikus az irodalomtörténet nyelve?, hogyan oldhatók fel az irodalomtudomány diszciplináris keretei?, milyen tudást, ismeretszerkezetet kellene átadnia az irodalomtörténetnek, elmélyült fúrások vagy általános ismeretek jellemezzék-e? Válaszában kifejtette: lobbit kell folytatni a magyar irodalom társadalmi befolyásának érdekében, Szerb Antaléhoz vagy Babits Mihályéhoz hasonló erősen átpoetizált, esszéisztikus, szépirodalmi nyelvet kellene működtetni, illetve nyitni kell más tudományágak felé (pszichológia, történet- tudomány stb.) az irodalomtörténet-írásban, és negyedszerre: centrált, az olvasóra koncentráló, nem túl tudományos nyelven lenne célszerű megszólalnia az irodalom- történésznek. A konferencia második előadója, Nyilasy Balázs elvi problémákra hívta fel a figyelmet az új irodalomtörténet kapcsán, s főként a 19. századi magyar irodalomra fókuszált. Szerinte az új irodalomtörténet (éppúgy, mint a 80-as, 90-es évek irodalomértése) gyakran abba a csapdába esik, hogy az 50-es-70-es évek ideologémái, ideologikus olvasatai ellenében fogalmazza meg értelmezési javaslatait. Mig a szocializmus idején az irodalomértést az ún. optimizmusdogma (célra tartó üdvtörténet) és az ezzel szoros kapcsolatban álló ún. realizmusdogma (ez az 50-es, 60-as évek irodalomértésének mélypontja) határozta meg, addig az új irodalomtörténet mindenben ambivalenciát, problémát, válságot lát. Pontosabban - Nyilasy Balázs szerint - csak a válságjelenségekkel foglalkozik, miközben vannak a magyar irodalomnak olyan életművei vagy jelenségei, amelyek nem problematikusak, nincsenek válságban, mégis jelentősek és megkerülhetetlenek. Hargittay Emil előadásának címéül egy kérdést emelt: Tankönyv az egyetemi oktatás számára? Idézte a kötet szerkesztőjének előszavát, miszerint ez az irodalomtörténet látlelet a mai irodalomelméletről, s szakítottak a régebbi irodalomtörténetek üdvtörténeti felfogásával, helyette egy töredezett hagyomány jelenlétével számolnak. Mégis - Hargittay szerint - ma is jogos az igény egy szintetizáló igényű irodalomtörténet iránt, ezt egyébként a piac is elvárja. Előadásában a háromkötetes
