Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - TANULMÁNY - László Erika: Kosztolányi Dezső Rilke-fordításai (tanulmány)
Kosztolányi Dezső Rilke-fordításai Ha összevetjük egymással a két változatot és az eredetit, megállapíthatjuk, hogy az első versszak esetében az 1909-es áll közelebb az eredetihez: a szókincs terén a szél mindenképp jobban megfelel a Wind fordításának, mint a szellő; a másodiknál viszont az 1921-es. Az első verzióba Kosztolányi ugyanis szavakat told be: „tavasz”, „bús”. A harmadik versszakot Kosztolányi mindkét változatban önkényesen tagolja, ugyanis az eredetiben nyolc sor alkotja, míg Kosztolányinál mindkét esetben négy sor. A következő versszakban szövegszinten az 1921 -es változat a hűbb, viszont ez a versszak Rilkénél öt sor: Kosztolányi első fordításából kihagyja a középső sort, a későbbi versbe azonban betoldja. Szókincs terén az 1909-es követi inkább az eredetit. Rilkénél is megjelenik az „arany” szó, akárcsak Kosztolányi 1921-es változatában, csakhogy Rilke az arany örök metamorfózisáról beszél. Az utolsó versszakot szemügyre véve Kosztolányi 1921 -es megoldása áll közelebb Rilke verséhez. Összegezve tehát levonható a tanulság, hogy az 1921-ben megjelent verzió egy árnyalattal hűbb, mint a későbbi. Az előzőek tapasztalataiból kiindulva érdemes megvizsgálni, hogy Kosztolányi 1909 és 1914, valamint 1914 és 1921 közötti fordításátalakításait, -módosításait fordítói hűség-szabadság tekintetében milyen tendencia jellemezte, illetve megfigyelhető-e egyáltalán bármiféle tendencia e téren. Kosztolányi 1909 és 1914-es Rilke-fordításainak összevetéséhez a Nyugatban megjelent cikk versfordításait, a Modern költők I fordításait, valamint az eredetit hívom segítségül. A Nyugatban két fordítását“ közli Kosztolányi, melyek megjelentek az „Te vagy a halk, kivert, az árva, ki hontalan, s földről az égre néz; sosem fogad be téged a határfa. Viharban ordítasz. Te vagy a hárfa, Min összeporlik itt minden zenész.” (1921) „Te vagy a bús kivert, az árva, ki sose koldult szerteszét: mert nagy vagy a szükségre, jajgatásra. Viharban ordítasz. Te vagy a hárfa, melyet mindenki keze tép.” 21 (1909) Az utolsó előtti versszakban Kosztolányinál az arany helyett a „kenyeret” váltja napfényre a megszólított, s nem „újító”, hanem „ifjító” csodáról beszél. Az utolsó strófát szintén idézem a változtatások magas száma miatt. Ebben a versszakban a középső sor mindkét esetben önkényes megoldás, de összességében véve az 1921-es változat jobban követi az eredeti mondanivalóját, mint az első: „Mi hozzád mérve a fázó madárhad, mik a kirugdalt, éhező ebek, mi a bukó árnyékán a halálnak, és a bús állatok, miket bezártak s aztán a rabtartó elfeledett?” (1921) Az ezután következő versszakban: „Mi hozzád a didergő kis madárka, mik a kirugdalt éhező ebek, s az állatok nagy, halk szomorúsága, kiket a rabtartó elfeledett?”20 (1909) „[...]; és mint a kerék helyén a bús virág, mely sírba hervad estig;”19 (1909) „s már boldog; s mint az utazás szelén ingó virág, mely elsodródik estig,” (1921) Az ötödik versszak második és harmadik sorában a következő változtatás van:
