Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Hogya György lejteném el őket, ha akarnám. Emlékszem, egyszer azt mondta: Mindennek megjön a maga ideje, és mindennel akkor találkozunk, amikor bensőnkben megértünk a találkozásra. Ekkor érkezett meg Márk, pontosabban Márkus, mert én, amikor kedveskedni akartam, úgy neveztem... Ez a felvidéki származású magyar fiú — a magyar nyelv ismeretén kívül, ami rendkívüli boldogsággal töltött el — olyasfajta — filozófiai, erkölcsi — tudásanyaggal rendelkezett, amely első perctől kezdve meghatározta kettőnk kapcsolatát. Néha, bármennyire hihetetlen, annyira hozzám közelinek éreztem őt, hogy már-már arra gondoltam, valami nagyon különös véletlen, sőt mi több, a sors szándékos tréfája, hogy mi ketten találkoztunk. Mindaz, amit egyikünk mondott, átgondolatlanul, tudattalanul ott lappangott a másikunkban, s annak válasza, reakciója akkor nyert értelmet, amikor rájöttünk, hogy adott helyzetben ugyanazt tennénk mindketten... Kapcsolatunk úgy ment át barátságba, hogy észre sem vettem. Esztétikailag is ott tükröződtünk egymásban... József gróf hosszúra sikeredett monológját az est leszállta zavarta meg. Felesége tapintatosan meggyújtotta az asztal felett felakasztott kis lámpást, amelyet esti beszélgetések alkalmával használtak, töltött egy pohárral az odakészített Cham- bertin-ből és végre kézbe vette a borítékot. — Nem tudom, a naplómnak miért pont ezt a részletét választotta az, aki elküldte nekem, feltételezem, hogy valamit üzenni akart, valamit jelezni kívánt, csak hogy én nem tudom mit. A munkatáborban eltöltött utolsó hét meglehetősen fesztelen hangulatban zajlott, megkaptam a hírt, hogy öcsémet a svéd vöröskereszt előbb egy ifjúsági táborba, majd Angliába szállítja, jómagam pedig Salzburgban, az amerikai hadsereg egyik táborában kaptam raktárosi állást. Mindannyian sorsunk további fejezetére gondoltunk, s közben szóba került Magyarország is. Én az ukránnal játszottam kötelező sakkpartimat, s az időközben újra fellángoló bizakodás jegyében csak mintegy mellesleg említettem meg Herder jóslatát, mint megalapozatlant. És erre Márk, akiről azt hittem, tökéletesen ismerem, teljesen meglepően, számomra érthetetlenül reagált. — Márpedig Herder nem sokat tévedett, legfeljebb a kort nem jól határozta meg.-— Miről beszélsz? — kérdeztem és félbehagytam a partit. — Pedig így van -— bólogatott, mint aki nagyon sajnálja, de a tényeken nem tud változtatni. — Saját szememmel láttam. Egy könyvben — tette hozzá. Részemről csak egy érteden fintorral vegyes mosoly volt a válasz. Hihetetlennek tűnt, hogy ez az értelmes fiatalember ennyire egy könyv — ki tudja, milyen könyv? — hatása alá kerüljön. — Tudom, hogy nem hiszel ilyesmiben, azért nem is említettem neked —
