Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról Porphyrius: Rémes, mennyire átütő erejű és „fertőző hatású” a „régiek” gondolkodása HGY-re nézve! Olyan benyomást kelt, mintha a lemondás búvárharangjában üldögélne, s miközben új, rendhagyó történetről beszél, akkor az újítása kimerül egy heteronim szerepeltetésében. Öntudatának ébredezése csak önáltatás, az egyén és a társadalom megosztottságáról hangoztatott érvei pedig pusztán gyengeségének kifejezői és fokmérői. Minden oktalanul használt idézet önmaga egy részének feladása, s minden gondolatával nekem ad lehetőséget arra, hogy belső lényét elfoglaljam, gyarmatosítsam... József gróf történetét megírhatta volna „hagyományos” módon is, nem beszélve arról, hogy egy történet sohasem halad visszafelé, miként HGY állítja, legfeljebb az elbeszélő szertelensége cserélheti fel a sorrendet... a kvatemitás felvonultatása pedig nem egyéb, mint annak demonstrálása, hogy HGY mindig is ahhoz kötődött igazán, amit tagadott! Mindezt örökös dig- resszióval palástolja.... ÉN: Mikor véget ért a világháború, már akkor éreztem, hogy az igazi megpróbáltatás csak ezután vár rám. Az országunk és a jövőm úgy omlott össze, ahogy a csőcselék hatalomra jutásának évezredes forgatókönyvéből sejteni lehetett, s én, mint az arisztokrácia képviselője, bizony utált, megvetett és ellenszenves történelmi emlékké változtam. Nem is sejtettem, miféle indulatok lappanganak a köröttem segédkező emberekben... felfoghatatlannak tűnt és azóta sem tudok megbékélni a közhelyszerű gondolattal, hogy magyar a magyarnak ennyire ellensége, farkasa lehet... Mintha nem is egy nemzet lennénk! Én mindenesetre készen álltam a leszámolásra. Az ellenfeleimet és irigyeimet semmivel sem bosszanthattam fel jobban, mint azzal, hogy emberileg kikezdhetetlenül éltem, igyekeztem becsületesen, hazámhoz és eszméimhez hü maradni... nekik viszont ürügyre volt szükségük, hogy elintézhessenek. Olyan ürügyre, amely mindenki számára nyilvánvalóvá tenné mesterkedéseik jogosságát... Először a saját kastélyunk cselédszámyába száműztek, de tudtam, hogy ez csak időhúzás, amíg valami komolyabbat ki nem találnak... aztán bekövetkezett... egy nagyon jó emberem értesített, hogy aláíratták a halálos ítéletemet, így éjjel kellett menekülnöm. 1947 karácsony estéjén szöktünk át a határon, s akkor úgy éreztem, hogy életem ezentúl vég nélküli vándorlás lesz, állandó bolyongás és bujdosás, s ha nem a körülmények, akkor saját sérült lelkem üz majd új és újabb helyzetek felé. A könyveimet sajnáltam a leginkább... mintha valamely testrészemet vágták volna le, olyan sajgást éreztem a telkemen, mikor Kanttól, Montaigne-től, Platóntól, és a többiektől búcsút kellett vennem. Régi ismerőseim segítségével átvergődtünk az angol zónába (az orosz zónából azonnal visszaküldték volna minket), ahol sikerült szállást és alkalmi munkát találnom. A legfontosabb feladatomnak tekintettem, hogy fiatalkorú öcsémet biztonságba juttassam...
