Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (23) (tanulmány) Az államosított irodalom korszaka (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)
Grendel Lajos got jóval a babitsi líráén túlra hosszabbítja meg. Annyiban joggal nevezi költészetét objektív lírának, hogy benne a közvetlen személyes jelenlét, ha nem is hiányzik teljesen, messzemenően redukált. Az ő lírája is létköltészet, mint a Nyugat harmadik nemzedékének legjobb lírikusaié, Jékelyé, Kálnokyé, Vasé, mégsem az ő poszt- szimbolista-posztimpresszionista versbeszédüket használja, hanem egy olyan, a magyar lírában addig nem ismert versbeszédet alkot meg, amely egyszerre szenzu- ális és intellektuális; az elvont tárgyiasság nyelvét, amelyben a korai Babitsé mellett a rilkei inspiráció is felismerhető. Kulcsár Szabó Ernő tárgyias hermetizmusnak nevezi ezt a versbeszédet: „Érzékletesebb, tapasztalatközelibb és intellektuális sti- lizáltságában is valóságközelibb arányokat követ ez a tárgyiasság ahhoz a spiritua- lizált és metafizikai elvontságú poétikához képest, amelytől hagyományosan mindig is idegenkedett a magyar irodalom protestáns szellemiségű vonulata.”02’ Az ő lírájával több tekintetben is rokon Pilinszky-lírától éppen ez a szemléleti „realizmusa” különbözteti meg költészetét, ha úgy tetszik, szigorú, kartéziánus racionalizmusa, amelyben a transzcendenciának és a misztikának Pilinszkyénél jóval kevesebb hely jut. Objektív lírájával Nemes Nagy Ágnes iskolát teremtett, melynek kisugárzását meglelhetjük az olyan, nála fiatalabb kitűnő költők lírájában is, mint Székely Magda vagy Takács Zsuzsa, akárcsak Tandori Dezső első kötetének versein vagy Tőzsér Árpádnak a hetvenes évek elején írott több költeményén. Erkölcs és rémület között. Nemes Nagy Ágnes első két kötete (Kettős világban 1946; Szárazvillám 1957) meredek kapaszkodó a majdani csúcs, a hatvanas években írott korszakos versek felé. Lírájának az alapkérdései és alapmotívumai megjelennek már ezekben a fiatalkori költeményekben is, de a versbeszéd oldottabb még és viszonylag kevésbé elvont, mint majd amazoké lesz. A szabadsághoz című versében, melyben a háborús szenvedések és pusztítások miatt Istennek is szemrehányást tesz, szólal meg egy időben a hit utáni vágy és a hitben való kételkedés: „mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek”, hogy aztán a szemrehányások és számos követelés után váratlan fordulattal így zárja le a verset:- Egy bazsarózsa áll az asztalon. Szépsége tömör, mint egy ékszeré. Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon fodorodik a vázán kétfelé. Ha volna bennem valami imádat, elébehullnék csukló térdemen: csakis reá tűzd győztes glóriádat, mert szép, mert él és mert — lélektelen. Hogy ez még majdnem Babits? Hogy itt a Nyugat első nemzedékének eszté- tizmusa rezonál? Valószínűleg így van. De az elmozdulást is látni, a Mestertől való elszakadás első gesztusait. A vers utolsó szavában, például. Hogy azért imádjam a bazsarózsát, mert lélektelen? Ilyet Babits valószínűleg nem írt volna le. S talán meg
