Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Vittorio halhatatlansága (Madarász Imre Halhatatlan Vittorio című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Vittorio halhatatlansága Az olasz kultúrtörténetben, mint köztudomású, nemegyszer előfordul, hogy egyes korszakos jelentőségű nagyságokat a keresztnevükön tart számon az utókor, s a vezetéknév egyszerűen járulékos elemmé silányodik. Elég csak Dantéra vagy Michelangelóra gondolni. Az viszont szokatlannak tűnhet, hogy egy irodalomtörténeti munka címébe kerül egy ilyen bizalmaskodásként is érzékelhető megoldás, miközben a keresztnévhasználatnak nincs történeti jogosultsága. Madarász Imre esetében azonban ez a bizalmaskodás megengedett, sőt evidensen adódik, hiszen számára az új kötetének címében szereplő Vittorio nyilvánvalóan a becézett nagy elődök méltó társa. Vittorio Alfieriről van egészen pontosan szó, az olasz klasszicizmus és preromantika zseniális alkotójáról: a kiváló italianista ezúttal Alfieri magyar utóéletét térképezte fel. A Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között című nagymonográfia kiegészítő fejezeteként is értékelhető ez a látványos tanulmánycsokor. A nyitó fej ezetet azonnal ki kell emelni, mivel az énformálási és önértelmezési stratégiák kutatói számára alapforrásként szolgálhat, lévén, hogy pompásan rajzolódnak ki egy, a romantika zsenikultuszát előrevetítő magatartásforma pszichológiai dimenziói. A virtus sajátos felfogásaként értelmezett írói küldetés misztifikálódva jelenik meg, s életcélként megfogalmazott küldetéstudattal párosul. Alfieri egy virtuális kanonizációs rendet is megalkotott, a költők úgynevezett Homérosz Rendjét, s természetesen önmagát is e virtuális lovagrend tagjává avatta. Kétségtelen, hogy ezek a gesztusok őriznek valamit a reneszánsz költői öntudatából és kanonizációs gesztusaiból, de egyszersmind előrevetítik a romantikus self-fashioning sémáit is. Az Alfieri-kultusz papnőjeként aposztrofált Stolberg grófnő alakját Madarász Imre szinte regénybe illő figuraként mutatja be, s az irodalmi özvegyek közhelyfiguráinál sokszorta ügyesebb menedzsernek láttatja. A kultuszkutatás manapság divatos elméleti alapvetéseit Madarász Imre a szövegek világában leli fel, s a szövegekből kibontva értelmezi a felmerülő jelenségek retorikai-énformálási hátterét és következményeit. Stolberg az irodalmi misztifikáló technikákkal odáig megy, hogy Alfierit egyfajta antik istenségként (homme supérieur) képzeli el, önmagát pedig alárendelt papnőként láttatja, aki az isten kultuszának kiszolgálására született. Még mielőtt azt hinnénk, hogy ez a vérlázítóan antifeminista magatartás a nők Múzsaként való beskatulyázásán túl semmit nem jelent, szükséges megjegyezni, hogy ez elsősorban - szerintem — retorikai kérdés, hiszen e klasszicista allűrökkel megterhelt módszerrel Stolberg önnön halhatatlanságát is biztosítani igyekezett. Madarász a továbbiakban kontextushangsúlyos kutatásainak eredményeit teszi közzé, elsősorban a Risorgimento mozgalmához való viszony foglalkoztatja, a
