Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Aich Péter: El (elbeszélés)
El mindez. Hol van a fal, és hol van ő. Hol van a bent és hol a kint. Ha jobban meggondoljuk, én mindig bent vagyok, a világ van kint. Megszemlélem, befogadom, de ki is rekesztem, mivel elfelejtem. Esetleg. Néha. Vagy többnyire. S ha itt vagyok az ajtó előtt, tulajdonképpen teljesen mindegy, melyik oldalról nézem, az íróasztalnál ülök, és bent vagyok, még akkor is, ha kintről látom az ajtót, vagyis az ajtó mindenképpen előttem van, rajtam kívül, én pedig bent vagyok, önmagámnál, azaz önmagamban, ez világos, egyelőre még nincs skizofréniám (esetleg mégis?), a kulcs pedig, amely nem működik, a zsebemben lapul, vagyis nem ott, az előszobában a kulcstartóra akasztottam, de vajon az most kint van-e, vagy bent, ezt most hirtelen nem tudta eldönteni, talán oda kéne mennie, hogy ezt megállapítsa, bár nem volt egyértelmű, hogyan kerülne oda. S akkor a kulcs hol lenne? Vajon akkor is kint, ha a zsebébe rakná? Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Azon tűnődött, hogyan lehet átjutni az ajtón. Ez lehet módszer, de akár szemlélet kérdése is. Az ajtók, mivel bezárhatok, mindig nyílnak valahova, már ha nyílnak. Esetleg a semmibe, de az is valami. Többnyire. Kint tágasabb, igen, ezt már hallotta valahol. Lelki szemével máris kint volt. Ahol szabadon elrugaszkodhat. Vagy zuhanhat. Egy idegen kertben, talán inkább udvar lehetett, amolyan elkerített csupasz terület, ahonnan beláthat szerelme tornácára, mert látni akarta, amit úgyis tudott, hogy mással csókolózik, a gyér megvilágításban csak árnyképeket látott, de ő volt az, fölismerte, fölemelte kezét, átkulcsolt egy ámyfe- jet, magáét hátravetette, akkor jött a film, lassítva és gyorsítva pergett egyszerre, kánonban, végtelen hurokban keveredve, hogy van ez most, vajon ez lenne a szabadság, a bizonyság, amit immár visszavonhatatlanul tud? Mehet most tovább e nélkül? Érezte, sejtette, itt valami baj van, egyszer talán elfelejti, hogy kinn rekedt, esetleg önmagában bent, de talán elfelejti, akárcsak azt, hogy eltörött, még gyermekkorában a keze, aztán évek múltán, valami más miatt, röntgenfelvételt készítettek a kezéről, itt, mondta az orvos, el volt törve, ugye. Szóval látni. Évek múltán is. Cipeli magával. A heget. A heg nyomát. S ha a heg ő maga lett, elhagyhatja-e önmagát? Kinnrekedt, s most mégis minden bent van, a lélek üledékében, elég egy alig észlelhető áramlás, fölkavaija a vizet, a kulcs, úgy látszik, valóban jó, esetleg a zárat cserélték ki suttyomban, tudta nélkül, hogyhogy nem vette észre? S mi változna, ha mégis? Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Lelke elkalandozott valahova. S az álmok jöttek vele. Jobban mondva az álmok ragadták el. Rózsáit nyesegette. Két-há- rom szem maradjon, hogy a magasba szökjön. Édesapja rózsája kissé elkanászodott. Sosem merte úgy igazán megnyesni. Nehogy véletlenül kifagyjon. Vagy kiszáradjon. Két-három szemnél mindig többet hagyott rajta. A tearózsa édesapa fölött nyílt, míg a sírt rendezték. Mély gyökere talán fölszippantotta nedvét. A génjeit. Benne él tovább, akár az emlékeiben. Emlékeztető. Hogy van kint és van bent, és hogy vannak kulcsok, ha megtaláljuk. S ennélfogva idő is, mindenek ellenére. A többi rózsát még édesapja nyesegette hajdanán. Vigyázni kell rájuk. A rózsa tovább adható. Az emlék nem. Ha elmegy, a rózsa tovább virít a lelkében. De csak az övében. Mert megélte a rózsát. S aztán, ha elmegy vele a csónak, emlékké válik. Ha ugyan nyomot hagyott, mint a törés helye.
