Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - Poór József: A skipper (novella)
A skipper szent igaz - jajgatta mindene Kamikéznak. A tízesnél a tavi vitorlázók tízparancsolata azt mondja: menekülj, ahogy tudsz! - bár mindegy, úgyis késő. Lodovan, Lodovan, a tízes tetőket röpít le, épületeket rongál, menni csak szélirányban lehet, s képzeld hozzá az óceán hörgését, s a szél trombitálását. Árboc volt, árboc nincs! Másnap, a hajnali órákban, a dülöngélő kormányállásból kereste a szextáns tükrében a Napot és a horizontot. Egy ismételt ellenőrző bemérés után, immár a napmagasság ismeretének birtokában, vagy tízperces számolás után úgy égetett az ujjai közt tartott ceruza, mintha kigyulladt volna. Ezt tette velem, gondolt az óceánra fanyar ízzel, ötszáz mérföldre a parttól, a verseny negyedik napján. Az első fedélzetre beültetett egy rögtönzött pótárbocot, mert eldöntötte, hogy visszatér Angliába egy új árbocért. Addig is rendszert a zűrzavarba! Innen menekülni csak munkával lehet. Pedig, istenemre, ez az ember inkább küzdésre termett. A skipper a friss hátszélnek rendezve a vitorlákat önkormányzó futásra bírta a hajót, bár az, ebben a pozícióban, eszeveszetten dülöngélni kezdett. Valami hangulata csak támadt, ha annak lehetne nevezni pattogó káromkodását, mert a vitorlás falni kezdte a mérföldeket. Szókincséből aztán mintha elfogytak volna a kénsárga szóvi- rá-gok, amikor másodszor adtak hírt a rádióban a versenyzők egyikéről, Francis Chi- chesterről, hogy bajban van. Ha elmenne a vizekről ez az idestova hetvenéves csibész, mindig is hiányozna a parti kocsmákból, de a tengerről már sosem... Plymouth-ban találkoztak először, Francis-ból áradt a bizakodás, tekintetében derű csillant, jókedvvel csapott a feléje tartott tenyerekbe.- Ha elviszitek előlem a pálmát, baj lesz - ugratta az esélyeseket, ezeket az emberbőrbe bújt tigrisfajzatokat. - Baj lesz, fiúk, nagy baj! És tudom - mondta minden szégyen nélkül, hogy mikor másszak be a hálószobátok ablakán! A skipper a rádiójelentésből még megtudta, hogy a Viktóriájához hasonlóképpen Anglia felé röpül a Lúcia, a Bristoli divat és a Vándorcigány is, amiből nyilvánvaló volt, hogy villámgyors javítások után ismét rajthoz állnak. Ők a szerencsésebbek. Mert tizenegy részvevőt már kiütött az óceán.- Hány nap ment el! - füstölgött magában Kamikéz, amikor visszaérkezett Plymouth-ba. - Mit szól majd ehhez a gyerek és Gabi? - mégis az asszonyra, mert ő megfejthetetlenebb, rá gondolt többet a férfi. „Ha még egyszer férjhez kellene mennem, akkor az illetővel először a háborgó tengeren kellene megpróbálnunk közösen élni”- mondta egyszer az asszony. Hát képes így nyugodtan hajózni az ember? Amikor Kamikéz Plymouth-ban elvégezte a javításokat és ismét kihajózott, attól aztán libabőrözhetett a móló végében szemlélődő ember háta. Ahogyan az alig nyolcméteres hajócska kiért a hullám védők oltalmából és a lassan az óceán közepén vitorlázók után vetette magát, a szerencsétlen, teljes vitorlázattal, mikor más még azt is meggondolta volna, hogy a zsebkendőjét előhúzza-e ebben a vad szélben, akkor az emberben felvetődött a gondolat, hogy mi fán terem a rangosság. Meg a kérdés, hogy vajon hol a határ a szenvedély és az őrület között.
