Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Aich Péter: El (elbeszélés)
El ember, amely nem a sajátja, álmain kívül esik, ki tudja, mit vihet magával, s mi maradna mindebből, bár az előszoba már inkább a kedvére való volt, de ablaktalan és sötét, inkább odú, barátságos mégis, ha lefeküdt és aludni próbált, odaképzelte magát, olyankor a lámpát sem kell lecsavamia, a szemét sem lehunynia, olyan sötét volt, zuhanó mély álom, barátságos meleg, ilyen lehet a pokol előcsarnoka, jöhetnek a varázslatok, igézések, jelenések, káprázatok meg egyéb agyrémek. És a csömör. Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Egy díszes széken ült, ezt is örökölte, ám ezzel véget is értek a dísztárgyak, hiszen élete, úgy vélte, eléggé dísztelen. A szék jól illett az íróasztalhoz, bár nem hozzá gyártották, tulajdonképpen karcsú volt, mégis szilárd, évek óta hintázott rajta, s nem lett rozoga, becsületes asztalosmunka, örök időkre készítették, magas támlájára kiválóan lehetett támaszkodni, a feneke is jól illett rá, mármint az ülőkére, tulajdonképpen minden fenéknek megfelelhetett, mégis vékony párnát tett rá, hogy némileg azért puhább legyen, meg fészkelődni is jobban lehetett így, ha izgága a lélek, mozdulni kell, motorikus ösztön. Ezen ült most is, a falnak szegezte tekintetét, arra gondolt, hogy el kéne mennie. Hátradőlt, és igyekezett végiggondolni, mi mindent kellene elintéznie, általában minden napra akadt volna egy-két, sőt néha több elintéznivaló dolog, s gondolni kellett rá, nehogy elfelejtse, mert képtelen volt elindulni. Egy idő óta már inkább fölírta, mert kezdtek összekuszá- lódni a dolgok, mindig jött valami új elintéznivaló, vagy ami épp eszébe jutott, s amit azelőtt elfelejtett, tehát mindaz, ami áttolódott, azaz elintézetlen maradt, valójában ez volt, ami megzavarta, néha már az is megtörtént vele, hogy egy és ugyanazon ügyet kétszer intézett, kellemetlen volt ilyenkor magyarázkodni, mi a csodának jött el még egyszer, ha lehetett, azzal védte ki szórakozottságát, hogy csak ellenőrizni akarta, értsd utánanézni, bár ez mindig eléggé suta mentségnek bizonyult. Végtelen volt ez az ügyintézés, akár az idő, melyből mindig kevés volt. Vajon mi lesz akkor, ha már nem lesz időm, elmélkedett tovább, nyilván nem lesz semmi, de ki intézi akkor ezeket a végtelen elintéznivalókat, bár ha nem lesz ideje, talán egyáltalán nem lesz idő, csak időtlenség, ami, ugye, eléggé idétlen elképzelés, persze, ha esetleg a fejére esik az a bizonyos tégla (esetleg nem), akkor számára esetleg megáll az idő (esetleg nem), (tényleg, mi lesz akkor az idővel úgy általában?), na de ha mégsem, mert ez is lehetséges, hogy nem tégla esik a fejére, akkor esetleg elgázolja egy autó, vagy gutaütés végez vele (esetleg valami más), szóval a lehetőségek eléggé, izé, a veleje az egésznek mindenképpen az, hogy akkor már nagy a valószínűsége, szinte a bizonyossággal egyenlő, hogy nem kell már semmit sem elintéznie, esetleg elintézik mások, vagy örökké elintézetlenek maradnak, akár a félbemaradt mozdulat, de még elmennie sem kell, mert akkor már viszik, ezen az ajtón (esetleg), ha ugyan lesz még, mert ez is bizonytalan, bár az sem biztos, hogy ez a megoldás. Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Aztán szeme lesiklott, mintha nem is ülne, de hegytetőn állna, s a völgyet nézné. Szép, szép, gondolta, de hogyan jut el innen. Lefelé a hegyen eléggé bajos, mert a gravitáció löki, taszítja, sodorja a meredeken, nagy erőfeszítésbe kerül fékezni, jobb is, ha bottal megy, lefelé mindig bajos, mármint testileg, a szellemi hanyatlás könnyebben megtörténik, pláne ha nem tudja,
