Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - Aich Péter: Esküvő (novella)
Esküvő ni, légvonalban akár, de persze ez nem. A kereszteződések? Jó, hagyjuk ezt, de tegyük föl, hogy Rómában vagyunk már, ott is ugyanaz a helyzet. Szereted te egyáltalán azt a nőt?, vagy mi. Mert akkor minek ez az egész cirkusz. Valóban. Akkor minek. Formaság. Az. Az is. A formának is van tartalmi üzenete. És fordítva. De mi a tartalom? Az együttgondolkodás, az álom, az ébredés, vagy az, hogy összebújunk, melyik rugó mozgat, a jobb, vagy a bal, netán egy harmadik, ami nincs? És a zokni, amit meg kell stoppolni. Nem, azt már manapság nem teszik. Kidobják, kész. Mellékes. És mégsem. Pedig nem lehet mindent kidobni. A fájdalmakat például. De kimosni, igen, azt még igen, egyet s mást. Pénzt vagy inget akár. Agyvelőt. Ön- magamnak, a cél érdekében, ha van, s ha érdemes. A szabadság nevében. Mondjuk. Vagy visszaterelni az eltévedt szót. Ha tudnám, melyik az igaz?. Mert azt akarom, úgy látszik. Vagy csak így szeretném. Kinek igaz a szó, s melyik? Még ebből is baj lehet, mert félreérthető. Van olyan bog, amit egy rántással kioldasz. Bár ez sem biztos. Talán a cipőn, ha úgy kötötték, de a lélekre végképp nem alkalmatlan. Ezek a csomók a szívemen. A tudatomban. Görcs görcs hátán. Nem arról volt-e szó, hogy minek? Éppen azért. A kötődések nem hivatali jellegűek. A szerelem nem papír. Nem is aláírás. Hitel a legalitáshoz. Hogy törvényesen teszed, amit anélkül is megtennél, és nem zavar senkit, sőt. Holott ez sem érdekel. Aztán egyszer majd bemutatkoztok: a feleségem, a férjem. Nem kell ahhoz anyakönyvi kivonat. Vagy hogy a barátnőm. Vagy a konkubínám. Na nem, azt mégsem, olyan parlagiasan hangzik, közönségesen, a vörös lámpás környékéről. De jobb, mint mondjuk az ágyas. Az á- gyas más. Az ágyas csak az ágyhoz kötődik. Hát nem kötődésről van szó? Mihez? Az ágyhoz, és aztán másnap is, gyengéden. Bajban s magányban. Akit szeretek, azt papír nélkül is, erről van szó. Meg arról, hogy irat nélkül könnyebb. Egyszerűbb. Ez sem igaz. Nem ez a lényeg. Valahogy mégis a társadalmi elismerést környékezzük. A státust. Vagy? A kötődés a lényeg, mindazonáltal. Prométheusz lánca. Amely megbilincsel, esetleg, ahogy vesszük. Béklyóban repülni, istenem! Nem ez az értelme mégis mindennek? A madárnak két szárnya van, s fészket rak. Nem biztos, hogy monogám a világ. Pedig nem vagy lepke, egyébként is, bár virág a nő, kifogyhatatlan nektár. Csakhogy ez sem biztos, mert meddig tart a mosoly. Nincs garancia, ha megjön az éhes megvadult darázs. Rossz a hasonlat, lábatlan, mankója sincs. Hát jó, vegyük a repülést. Ki tehet róla, ha szélvihar támad, s elsodor. Vagy ráülsz egy felhőre, esővé válsz, földre esel, elragad az Antarktisz fölé, befagysz. Szélsőséges esetek. Mert nem fogódzkodtál. Persze, de vajon miért ez jut eszedbe? Az élet szélsőséges. Mindig, s minduntalan. A szerelem is az, kapaszkodj. De akkor határa is van bizonyára. Időnek, térnek, a végtelen szélén. A határtalanba hogyan kapaszkodjak? S a szerelem is behatárolható? Megfulladok. Az Óperenciában, mert a medencében nem, ott kéznél van az úszómester. A kérdés tehát, a felelősség vajon megbénít, vagy fölszabadít-e. És az almafa kérdése. Kötődik a földhöz gyökerestül, mégis szabad. Virágozhat. És kiszáradhat. Rajtad múlik, eszel-e a gyümölcséből. S hogy neveled, vagy kiásod-e. Pedig ezt kéne mindig: leásni mélyen, a tenger
